A transzgenerációs hatások – őseink öröksége

Már a kísérleti lélektani kutatások hőskorában megfigyelték a transzgenerációs örökség egyértelmű működését. A kortárs epigenetikai kutatások pedig bebizonyították, hogy a megélt élmények sejt szinten, genetikai szinten tetten érhetőek. Habár a DNS alapszerkezetében nem okoznak változásokat, de az ún. fenotípusokban, a működésében már igen. Az evolúciós logika szerint ez voltaképp egyfajta tanulási folyamat, hiszen az a későbbi alkalmazkodást segíti elő, ha az ősök által átélt krízishelyzetek okozta stresszreakciók átöröklődnek. A transzgenerációs hatások mai  tudományos vizsgálata a transzgenerációs trauma fogalmából nőtt ki, amire legelőször a holokauszt-túlélők második és harmadik leszármazottjainál figyeltek fel a terapeuták és a kutatók. (A transzgenerációs trauma problematikájáról már korábban írtunk…)
Habár sokan egyfajta misztikumot látnak ebben a témában, valójában teljesen természetes folyamatról van szó, hiszen ha csak abba belegondolunk, hogy a maga a szülői nevelés is nevezhető nyílt transzgenerációs hatásnak, akkor sokkal érthetőbbé válik számunkra a jelenség valósága.

A transzgenerációs hatások igazi problematikája nem is a nyílt értékközvetítésben, a viselkedésben, a tanult hiedelmekben keresendők, hanem a rejtett működési mechanizmusokban. Ezek a látens mechanizmusok már a magzati, és a korai kisgyermekkorban kezdenek beépülni a személyiségbe olyan sémák formájában, amelyek lényegi szerepet játszanak az illető egész életét, világlátását meghatározó hiedelmek, attitűdök kialakításában. Az alapvető sémák döntő befolyással bírnak az olyan fontos életdöntések meghozatalában, mint a hivatásválasztás, a párválasztás, az élethely-életmód kialakítása.
Érdemes személyesen végiggondolni a saját életünket, gyermekkorunkat: meg tudunk-e olyan sokat hangoztatott és éreztetett „világnézeti sémaállításokat” ragadni, amelyek beazonosíthatóan megalapozták az önmagunkhoz, a többiekhez, a világhoz fűződő alapviszonyulásunkat.
 Tipikusan ilyen „sémahiedelmek” lehetnek az olyasféle mondatok, mint: „Az életben mindenért meg kell szenvedni.”; „ Az emberekben nem lehet megbízni.”; „Minden jónak vége lesz egyszer.”; „ Az élet igazságtalan.”; „A szegény embert még az ág is húzza.”…stb.
Az ilyenfajta hiedelmeket persze sokszor nyíltani is hangoztatják, sulykolják, de akkor különösen ártalmasak tudnak lenni, amikor kimondatlan formában hatnak. Még inkább romboló hatásúak azok a rejtett „információk”, amelyek a családi titkok, tabuk mélyén húzódnak meg. Ezek fojtó módon folyamatosan jelen vannak a család életében, atmoszférájában, habár mély és áthatolhatatlan csönd veszi őket körül. Sokszor jó szándék van a csend hátterében, hiszen a szülők az őket ért traumákról azért sem akarnak beszélni, mert nem akarnak ezzel fájdalmat okozni az utódaiknak. A gond csak az – ahogy erről már részletesebben irtunk a transzgenerációs traumákról szóló írásunkban – hogy a traumák így még károsabbak, még inkább „fertőzik” az utódokat, sokszor ugyanolyan tüneteket okozva nekik, mint a traumákat át-, és túlélő felmenőiknek. Ugyanolyan nagy probléma az is, ha a tabu a családtörténet szégyenteljes eseményeit, tetteit veszi körül, amikor a családi „szennyes” takargatásának szándéka generálja a titoktartást. A holokauszt tragédia feldolgozása mára olyan tanulságokat is hozott, amely szerint azon generációknak is szüksége volt feltárásra és feldolgozásra, akik a megmagyarázhatatlan szégyent, bűntudatot azért tapasztalták meg az életükben, mert a felmenőik emberiségellenes bűnöket hajtottak végre…
De „hétköznapi” szinten ilyen családi tabuesemények lehetnek a házasságtörések, vérfertőzések, abortuszok, árulások, örökségért való halálokozás, egy-egy családtag kiközösítése, kitagadása…stb. Ilyenkor számolni kell azzal, hogy a tabut, titok feltárni kívánó személyt kriminalizálja a család, mivel attól rettegnek, hogy a titok kipattanása, felvállalása összetörné a családot. A gond az, hogy valójában a titok fenntartása teszi tönkre hosszú távon és folyamatosan a családi kapcsolatokat. A titok ugyanis mély bizonytalanságot okoz, és gyakorlatilag lehetetlenné teszi az intimitást, a bensőséges emberi kapcsolatok létrehozását és megélését. Ezek a tabusított titkok sokszor úgy adódnak át, hogy nincsenek tisztázva az utódok előtt, de kifacsart, teljesíthetetlen elvárások formájában rájuk terhelődnek. Az ilyen mechanizmusok mögött az húzódhat meg, hogy a kudarcok, hibák, bűnök helyreállítását, rendezést öntudatlanul is az új generációktól várják el.
Mindehhez nem szükséges történelmi tragédia, trauma, elégséges az is, ha egy szülő a be nem teljesült álmát a gyermekével akarja megvalósíttatni, és ezzel kényszerpályára állítja. Sőt, számos kultúrában teljesen normatív dolog az, hogy családi értékként kényszerítik rá a társadalom által elfogadott, akár magas presztízsű sablonokat a mindenkori utódokra. Tipikusan így alakultak ki a sokgenerációs cégek, műhelyek, és a gyakran belterjességet eredményező házasodási szokások.

Jó hír, hogy a konstruktív, azaz adaptív örökség is továbbadódik és pozitív megküzdési stratégiákat is közvetíthetnek az idősebb generációk. Ugyanakkor szinte általános szabály, hogy ezen jó minták produktív továbbvitele is ugyanúgy tudatosságot és munkát igényel az utódok részéről, mint  a rossz minták felismerése és felülírása!

Mindenképpen érdemes személyesen utánajárnunk a családi örökségünknek, a tanult, hozott mintáinknak, hiedelmeinknek, fontos, hogy tudatosan értékeljük át ezeket, és azonosítsuk be a saját életünkben, gondolkodásunkban, viselkedésünkben, döntéseinkben, problémakezeléseinkben.
Igen hasznos szembesülnünk azzal, hogy számos sorsromboló elem az életünkben nagy valószínűséggel nem egyedi és nem csak ránk vonatkozik. Ha már több nemzedék óta tapasztalható például, hogy nem működnek jól a párkapcsolatok a családban, sok a válás, hogy a felmenőink a problémáik megoldását rendszeresen alkoholba fojtották, ha az új generációk többségében krízisterhességekből származtak, ha már a nagyszüleink is aktív életidejük nagy részét munkanélküliként töltötték el, akkor itt az ideje, hogy a megoldást, a helyreállítást ne csak passzívan a külső környezettől várjuk, hanem mi magunk is aktívan tegyünk azért, hogy „átkonfiguráljuk” a saját működésünket, hogy tudatosan tanuljunk új, hatékony, produktív stratégiákat! Ez nem csak tiszteletreméltó vállalkozás a részünkről, hanem rendkívül értékes küzdelem a szeretteinkért is, hiszen ily módon megtörhetjük a rossz transzgenerációs hatások láncolatát és pozitív örökséget adhatunk át a következő generációknak!

Hagyományosan nagy tabuképző nemzet vagyunk!!!!!