Tanult tehetetlenség kontra tanult optimizmus

Talán megdöbbentő, de a címből jól látható, hogy a magunkhoz, életünkhöz, sorsunkhoz való viszonyulást nem valamiféle „objektív” külső dolog, hanem nagymértékben tanult, belső meggyőződéssé tett ún. hiedelmek határozzák meg.
Számos kísérlet, kutatás és a mindennapi tapasztalat is azt mutatja, hogy akár teljesen megegyező feltételek közt, helyzetekben is képesek az emberek teljesen másképp, akár ellentétes módon reagálni. A két, valójában nagyon is összefüggő fogalmat a pozitív pszichológia világhíres képviselője – Martin Seligman – alkotta meg. A tanult tehetetlenséget valójában véletlenül fedezte fel egy klasszikus kondicionálási kísérlet során, ahol kutyák áramütésre adott reakcióját vizsgálta. Azok az állatok, akiket lekötözött a kísérlet idejére, később sem éltek a menekülési lehetőségekkel.
A kutyák ugyanis a kísérlet első szakaszában azt tanulták meg, hogy semmilyen erőfeszítést nem képesek tenni azért, hogy a fájdalmat elkerüljék, azaz semmilyen befolyással nem rendelkeznek a problémáik megoldása felett.

A probléma – sajnálatos módon – rendkívül általános és messze nem csak a mesterséges kísérleti helyzetekre és a kutyákra igaz….
Amikor például egy kisbaba folyamatosan azt tapasztalja meg, hogy a kétségbeesett sírására, jelzésére nem jön válasz, a gondozója nem nyújt számára sem vigaszt, sem biztonságot, nem elégíti ki a fájdalmas szükségeit, akkor az épül be a személyiségébe „hiedelemként”, hogy semmilyen pozitív és hatékony hatásra nem képes, és a világ egy ellenséges, rideg, elutasító, meghiúsító hely.
Az ebből fakadó ún. traumaalapú világnézet és a negatív önkép elvetettséget, hárító mechanizmusokat, és nem utolsósorban tanult tehetetlenséget rögzít és „betonoz be” az illető személyiségébe, működésébe.
Az ilyen alapokkal bíró személyiség csak elszenvedi a körülötte zajló eseményeket, passzívan túlélni próbál erőfeszítések, megoldások keresése nélkül. Nagyon gyakori, hogy komoly pszichés és testi tüneteket produkál – ezek is hárító mechanizmusként működnek, egyfajta álmegoldásként. Nagyon jellemzők az ilyen személyiségekre a depresszió különböző megnyilvánulási formái: a reménytelenség, az állandósult szorongás, a kudarckerülés, a kontrollvesztettség érzése, a bizalmatlanság, a gyanakvás.
A tanult tehetetlenség a halmozott hátrányos helyzetű, a szociokulturális problémákkal küzdő közösségekben gyakran állandósult jellemző. Amikor már több generáción át az életvezetés, az élettapasztalat azt mutatja, hogy nincsenek perspektívák, előrelépési lehetőségek, hogy csupán passzívan kívülről várhatjuk, hogy az éppen szinten tartó segítséget megkapjuk, amikor a felnövekvő gyermeket a környezet ugyanerre szocializálja, nem tanít és nem mutat neki működő produktív, megküzdő stratégiákat. Ehelyett többnyire olyan manipulatív, kimondottan romboló hatású kompenzáló viszonyulások és viselkedésformák épülnek be, mint például a mások jóindulatának, lelkiismeretének felkeltése önsajnáltatással és bűntudtakeltéssel, vagy az önigazoló hibáztatása annak, akitől megoldást várok. Sajnálatos módon megfigyelhető, hogy ezek a veszélyes és krónikus konfliktushelyzeteket generáló magatartások könnyen általánossá válnak, és egyben fájdalmas és káros előítéleteket hoznak létre. Seligman maga is kifejtette, hogy a szegénység, a háborús borzalmak, általában a traumák nagy mértékben vezetnek a tanult tehetetlenség állapotába, hiszen sokszor az emberek az intenzív szenvedés, a „megőrülés” helyett inkább a tompa, érzéketlen közönyt, a teljes motiválatlanságot választják.

A mi kultúránk különösen veszélyeztetett a tanult tehetetlenség tekintetében, egymásra épülő történelmi tapasztalatok nyomán uralkodóvá vált az a szemlélet, hogy a siker záloga nem a kitartó munka, küzdelem, a tehetség pozitív kibontakoztatása, hanem a mindenkori hatalomhoz kötődő korrupt kapcsolatok, a cinikus, másokon átgázoló „helyezkedés”. Éppen ezért valójában a sikerességet mindig körülveszi egy kellemetlen gyanakvás, rosszindulatú kritizálás.
Már közhelyszámba megy, hogy a magyarok lényegi jellemzője a panaszkultúra és a mindent átjáró irigység. (Érdemes ebből az aspektusból megvizsgálni nemzeti himnuszunk szövegét…) A képlet persze nem egyszerű, mert ezt a negatív tendenciát valós események viszonyulások és tapasztalatok alakították ki, ami viszont így, mintegy öngerjesztő folyamatként újra és újra megerősíti a tanult tehetetlenséget az emberekben!
Seligman viszont a pozitív pszichológia irányában mozdult el, egyfajta paradigmaváltást hozva a lélektan tudományába. Jogosan feltételezte, hogy a tanult tehetetlenségnek kell lennie egy „ellenpólusának” is. Nagy érdeme, hogy a pszichológia tudományának figyelmét a mentális betegségekről, problémákról a mentális egészség felé terelte. Vizsgálataival bizonyította, hogy a pozitív, optimista gondolkodás és magatartás meghosszabbítja az élettartamot, alapvetően jótékony hatással van az egészségre, képes fenntartani a jó szellemi állapotot az öregedéssel szemben. Seligman – párhuzamosan, illetve együttműködve a híres magyar származású boldogságkutatóval Csíkszentmihályi Mihály professzorral – kutatása tárgyává tette a körülményektől független pozitív szemlélet, boldogságképesség mibenlétét.
Nagyon fontos tehát azzal szembesülnünk, hogy a külső körülményeken túl (vagy azok ellenére) komoly szerepünk van a saját boldogulásunkban, sikeres és elégedett, produktív életünk megteremtésében. Ha a problémahelyzetekben a figyelmünk a lehetséges megoldások, stratégiák megtalálása, kialakítása felé fordul, ha az adott szituációkban a megnyerhető erőforrásokra koncentrálunk elsősorban, nem a gátakra, akadályokra, ha azt tudatosítjuk, hogy milyen kompetenciákkal, képességekkel, mozgósítható értékekkel rendelkezünk, akkor máris jó esélyeket teremtünk a sikerhez, a győztes kimenetelhez. A megszerzett sikerek növelik az erőforrásainkat, jó muníciót, alapot adnak a következő sikerek megszerzéséhez!
Ne felejtsük el, ha passzivitással, lemondással, tehetetlenséggel reagálunk egy élethelyzetre, egy problémára, netán egy kapott feladatra, esélyre, akkor garantált a kudarc! Ha viszont az aktív megküzdést választjuk, mindenképp jobban jövünk ki a helyzetből, jobb önértékeléssel, hasznos tapasztalatokkal, még akkor is, ha nem jutunk teljes sikerre. A tanult optimista ember egy ilyen helyzet tanulságait levonva felkészültebben, kompetensebben képes megbirkózni a következő kihívásokkal.

És még egy fontos érv a pozitív és aktív szemlélet mellett: aki hajlandó a küzdelemre, a tanulásra, annak lehet segíteni, az képes lesz jól és hatékonyan élni a támogatásokkal, hiszen ahogy a „népi bölcsesség is mondja: Segíts magadon és Isten is megsegít…!