Személyiségfejlesztő filmajánló 11.

E havi elemző filmajánlónkban egy igen bizarr, mégis valóságos élethelyzet okozta dilemmáról szóló nagyon szerethető filmről, az Örömódáról szándékozunk szót ejteni, amit hivatalosan romantikus vígjátékként soroltak be, bár nem mentes a keserédes és fanyar szájíztől sem.

Maga az alapszituáció akár morbidnak is nevezhető: Charlie a melankolikus és introvertált könyvtáros egy az életét rendkívül megnehezítő neurológiai betegségben – kataplexiában –  szenved. A ritka genetikus rendellenesség lényege, hogy az illető heves érzelmek hatására elveszíti az izomtónusát, valósággal lebénul, gyakorlatilag elveszíti a kontrollt a teste felett és magatehetetlenül összeesik. Mindez azért annyira nem lenne groteszk, ha Charlie rosszulléteire mondjuk durva stressz, félelem vagy heveny depressziós érzelemhullám esetén kerülne sor, de  hősünknek nincs ilyen szerencséje. Charlie-ra ugyanis akkor tör rá a roham, amikor az öröm és  a boldogság érzése önti el. Így aztán gyászzene hallgatásával, katasztrófa hírekkel és tragikus gondolatokkal fegyverzi fel magát napi rutinként, hogy képes legyen balesetek, életveszélyes sérülések nélkül megúszni hétköznapi teendőit.
Már a felütés is zseniális, amikor hiába próbálja életvidám öccse – Cooper – tartani Charlie-ban a lelket, kishúguk Liza esküvőjén, a büszke bátyra minden igyekezete ellenére úgy rátör a boldogság, hogy ájulásával letarolja a szertartást és a gyanútlan vendégek első sorát.
Muszáj észrevennünk, hogy hiába indul el a fenti szomorú munícióval a munkába vezető útnak nap mint nap, a kihívást pont az jelenti Charlie-nak, hogy képes észrevenni minden apró kedves, örömteli pillanatot a körülötte lévő világban. Teszi ezt úgy, hogy közben a személyiségét teljesen átitatja a lemondás, a kényszerű pesszimizmus.
A könyvtárosi munka láthatólag tökéletesen fekszik Charlie-nak, hiszen a brooklyni közkönyvtárban megállt az idő, nem történik semmi, és a könyves polcok közt el lehet lavírozni naphosszat sivár közönyös hangulatban stagnálva.
Csakhogy egy nap egy érzéketlen tuskó férfiember szakítási céllal betereli impulzív barátnőjét a gyéren látogatott könyvtárba. A koncepciója az, hogy a helyszín szelleme megakadályozza majd a hölgyet abban, hogy hisztérikusan reagálhasson a rossz hírre. A terv nem jön be, és Francesca az asztalon tombolva fejezi ki – valljuk be jogos – indulatait. A könyvtár stábja meg sem döbben azon, hogy Charlie sikeresen közbeavatkozik, empatikusan segítve Francescának kifejezni dühét és csalódását. Ahogy az idős biztonsági őr találóan megjegyzi: Charlie a fájdalom szakavatott ismerője. A probléma csak az, hogy a temperamentumos nő teljesen elbűvöli főszereplőnket, amitől persze szabályosan halálra rémül. A még nagyobb gond viszont az, hogy a szenvedélyes Francescát sem hagyja hidegen a zárkózott, morózus fickó, aki úgy képes megérteni az érzéseit, ahogy eddig egyetlen férfi sem.
Az igazi történet, Charlie kétségbeesett küzdelme itt kezdődik el, hiszen életében először ellentmondásba kerül saját magával. Felvállalja a veszélyt, találkozik Francescával, és persze a randi végén a kórházban köt ki. A meglepetés akkor ér minket, amikor Francescának, szembesülve Charlie betegségével, esze ágában sincs lelépni…
Ő ugyanis  – bár látszólag egy magabiztos gyönyörű nő –  nagyon is sebezhető lélek, aki retteg a veszteségektől. Ezen a ponton érdemes elgondolkodnunk azon, hogy valójában kicsit nem vagyunk e mi is „betegek”, hiszen legtöbbünk hajlamos szorongani, már-már „lebénulni”, ha nagy érzelmi kihívásokkal találjuk magunkat szemben.
Innentől kezdve egyszerre sírunk, nevetünk és bosszankodunk azon a kifordult logikán, ahogy Charlie kezeli a kapcsolatát Francescával. Megkéri ugyanis forró vérű laza öccsét, hogy helyette randevúzzon a lánnyal csak azért, hogy a közelébe tudhassa. Hogy eközben gyakorlatilag folyamatos sóvárgásnak, féltékenységnek, azaz szenvedésnek van kitéve, ugyebár az eddigiek fényében nem szokatlan, sőt  Charlie szempontjából egyenesen biztonságos, jól ismert „ügymenet”. De talán itt is hasznos picit megállnunk és magunkra reflektálnunk: ez a nyakatekert önkínzó gondolkodásmód ugyanis sokkal általánosabb emberi jellemző, mint sejtenénk…
Szerencsénkre az Örömóda mégis inkább vígjáték, mint dráma, az öröm és nem a gyászos érzések mellett teszi le a voksát, így a végkifejletben Charlie és Francesca közösen eljut a mindnyájunk számára építő és példamutató konklúzióra: a szeretet, a szeretett személlyel való együttélés és családalapítás boldogsága még akkor is megéri, ha folyamatos „életveszélyes kontrollvesztéssel” jár együtt…:))