A 2015-ös Homár című film az elmúlt évek egyik legbizarrabb társadalmi szatírája, amiben a disztopikus elidegenedett világ a komor görög drámák baljós hangulatával van átitatva. Nem csoda, hiszen a művet a kortárs görög filmművészet egyik legmarkánsabb képviselője jegyzi.
Yorgos Lanthimos filmje egy olyan szokatlan, szélsőségesen groteszk világba vezeti a nézőt, ahol az emberi kapcsolatok alapvetően meghatározzák az ember értékét és mozgásterét. Ahol az emberek kapcsolat híján arra vannak kárhoztatva, hogy állatokká változzanak, és a magányosok élet-halál harcban állnak azokkal, akik kapcsolatban élnek.
A történet főszereplője Dávid azért kerül krízisbe, mert a felesége már nem szereti. Kutyává vált bátyjával jelentkezik felvételre egy rehabilitáló intézetbe, egy hotelbe, ahol 40 nap áll rendelkezésére, hogy hozzá hasonló társat találjon. Ellenkező esetben az általa választott állattá, homárrá változik. De tartózkodása napjait növelheti a rendszeresen megrendezésre kerülő vadászatokon elejtett magányosok száma szerint.
Akik egymásra találtak, a hotelben próbaidőre kétszemélyes szobát kapnak, és példaként adhatják elő történeteiket a közös vacsorákon. Környezetükben rokonok, régebben legjobb barátok is élnek – azok, akik nem találtak párra, és most lovak, kutyák, madarak – akikkel úgy bánhatunk, mint az állatokkal.
Dávid ebben a környezetben szembesül az emberek kétségbeesett módszereivel, amint igyekeznek olyan személyiségjegyeket felvenni, amivel boldogulhatnak, inkább menekülve egy képmutató, hazug kapcsolatba, minthogy állattá változzanak. Azt is megérti, hogy őbenne nincs együttérzés, mások problémáival szemben teljesen közönyös, sőt kegyetlen. Hamar meg is találja hozzá illő partnerét, és így próbaidőre együtt lakhatnak. A nő mindenkit elrettent, elmar Dávid mellől, és kutyaként vele élő bátyját is brutálisan lemészárolja. Kapcsolatuk természetéből fakadóan Dávidnak tilos lenne bármit is érezni bátyja elvesztése felett. Feldúltságában azonban mégis végzetes lépésre szánja el magát és a magányosok erdejébe menekül. Itt befogadják – addig élhet magányosan, amíg csak akar. Arra viszont ügyelnie kell, hogy magának ássa meg saját sírját, mert senki sincs, aki el fogja temetni, “maximum egy kis földet dobnak rá, de ennyi…” A főszabály, hogy nem lehet kapcsolata senkivel. Ha valaki ugyanis érzelmi kötődést merészel kialakítani egy másik személlyel súlyos árat kell érte fizetnie. A legenyhébb büntetés a véres csók, amit a vétkezőknek szétvagdalt szájszervvel kell tenniük. “Rossz elképzelni is, milyen lehet a véres szeretkezés.”
A magányosok élete sem jelent se szabadságot, se nyugalmat, hiszen állandó harcban állnak a hotel lakóival. Nem csak a vadászatok során állnak ellen, ők maguk is szerveznek hadjáratokat, ahol szembesítik a párokat hazugságaikkal, leleplezik álcáikat, és magukra hagyják őket a feltárt igazságban. A film legdurvábban szembesítő szituációit egyértelműen nekik köszönhetjük…a szürreális világ itt érintkezik a legfájdalmasabban a mindenkori nézők élettapasztalataival…
Dávid viszont a magányosok közt találkozik a névtelen rövidlátó lánnyal, aki egy vadászat alkalmával megmenti az életét. Van bennük valami hasonló, amit Dávid eddig nem sejtett, ami egy merőben új világot nyit meg szemei előtt. Valódi szerelem kezd kibontakozni a két ember között, amit igyekszenek persze elrejteni a magányosok elől. Éppen ezért egy sajátos nyelvrendszert fejlesztenek ki, de vezetőjük így is gyanút fog, és hogy korrigálja a helyzetet, a lányt megvakíttatja.
Dávid és a lány olyan helyzetbe sodródik, ahol az önző szokások, az önvédelmi hárítások, a másokkal szembeni közönyös viselet nem működtethető, hogy a sérülés, a fájdalom elkerülhető legyen. Ez a helyzet mindkét fél számára kihívás. Bízhatok-e vakon valakiben, és rám bízhatja-e magát valaki, aki nélkülem elveszett? Az új helyzetben Dávidnak olyan világ törvényei szerint kell döntést hoznia, aminek a meglátásától is menekül mindenki.
A Homár nem tartozik a könnyen emészthető művek közé, de bizarr, groteszk nyelvezetével nem mindennapi módon képes görbe tükröt állítani a képmutató, lelketlen társadalmi szabályrendszereknek, szembesítve azzal, hogy ebből a borzalmas börtönből – még ha látszólag tragikus módon is – csupán csak a valódi, önzetlen szeretet, szerelem képes menekülőutat adni…