Igazi harc a mélyszegénység szubkultúrája ellen

Nagyon érzékeny – a társadalomtudomány által is erősen vitatott –  témát szeretnénk ezúttal taglalni, mivel projektünk célcsoportjának jelentős hányada érintett. Ez pedig a szegénység kultúrája…

Paul Henderson angol közösségfejlesztő és társadalomkutató szerint a szegénység sajátos szubkultúrát alakít ki, hiszen a hasonló élethelyzetekkel, problémákkal találkozó és küzdő emberek sokszor hasonló alkalmazkodási stratégiákkal igyekszenek megoldani azokat. Gyakori, hogy emiatt  lényegileg megegyező kapcsolatrendszerrel, családszerkezettel, fogyasztási szokásokkal rendelkeznek.

Henderson kutatásaiban nemcsak a saját tapasztalatait használta fel, hanem számos gyakorlati szakember kollégájával készített interjút arról: mi jellemzi az általuk segített közösségek szokásrendszerét, világnézetét és önképét, azaz identitását. Az interjúk tanúsága szerint kirekesztettséget, elnyomottságot élnek meg, azaz elszigetelődnek a többségi társadalomtól, köreikben nagyon magas a munkanélküliek aránya, intenzív konfliktusmiliőben élnek, az elérhető közösségi szolgáltatások is nagyon bizonytalanok, és általában igen alacsony színvonalúak. Kiterjedt a bűnözés, ugyanakkor erősen jelen van a tőle való félelem, szorongás is. Az árnyalt képhez viszont hozzátartoznak olyan pozitív jellemzők, mint a találékonyság, a társadalmi informális kötődések, hálózatok működése, a kölcsönös segítségnyújtás, a sokszínűség.

Egy másik amerikai kutató, Oscar Lewis antropológus a mexikói farmerek közt végzett terepkutatást, és úgy találta a szubkultúra számos olyan sajátosságot tartalmaz, amely bebetonozza a szegénységet, visszatartja a következő generációkat is. Ilyen sajátosság például az iskolakerülés, az alkoholizmus… Érdekes módon a baloldali érzelmű tudós nézeteit, meglátásait később inkább az „elitizmusra” hajlamos konzervatív jobboldali politika sajátította ki Amerikában. Ők a destruktív kulturális elemekre hivatkozva képviselték azon nézetet, hogy nem érdemes a szociális segélyekre többet adni a költségvetésből, hiszen azt a segélyezettek alkoholra, a függőségeikre, a devianciáikra költenék csak…

A probléma azért nagyon érzékeny, mert tagadhatatlan, hogy a szociális-anyagi kirekesztettség, a nyomor önmagában akadályozza az adaptív magatartások megvalósítását. Stabil kompetenciák nélkül, lehetőségek hiányában, nem lehet, de legalábbis elképesztően nehéz egzisztenciateremtő, pozitív jövőperspektívát nyújtó életet élni külső segítség nélkül.

A kérdés sajnos szélsőséges előítéletek kialakulását és hangoztatását generálta, aminek eredményeképpen a valódi problémák sokszor inkább csak minősítve lettek, míg konstruktív megoldásukra nem igazán született hosszú távú működő stratégia…

Mexikóban azonban 1994-es pénzügyi válság után Ernesto Zedilló elnök egy kiterjedt projektet indított útjára „Haladj!” (Progresa) néven, amit utódja Vincente Fox is folytatott, 2002-től „Esélyek” (Oportunindades) cím alatt. A program döbbenetesen sikeresnek bizonyult, és megkérdőjelezhetetlen eredményeket ért el 10 év alatt! A projekt lényegét gyakorlatilag két elem alappillérré emelése adta: a havonta készpénzben kapott segély igénybevételének két feltételt szabtak, egyrészt a jogosult család gyermekeinek folyamatosan iskolába kellett járniuk, másrészt a család minden tagjának rendszeresen részt kellett vennie egészségügyi vizsgálatokon. A koncepció szerint ugyanis a nyomor okozta kulturális problémákból e kettő területre mentén lehet a leghatékonyabban és hosszú távon kilábalni. Az ötmillió család részvételével működő program  2009-re az ország legfontosabb és legsikeresebb szociális intézményévé vált. Míg 1996-ban az ország lakosságának 37,4%-a élt mélyszegénységben, addig 2006-ra ez a szám 13,8%-ra csökkent. A nyomon követő vizsgálatok tanúsága szerint a programban résztvevő családok a kapott segély 70%-át élelmezésre, a maradék 30% -át pedig leginkább ruházkodásra költötték. A legbiztatóbb adatok pedig azok voltak, amelyek szerint jelentősen javult a résztvevő családok egészségügyi állapota és magasan megugrott az általános iskolába járó gyerekek, illetve a középiskolában továbbtanuló fiatalok száma!

A projekt további érdemei magában a működtetésben rejlettek. Mivel központi irányítású programról volt szó, a részrehajlás és a korrupció lehetősége a minimumra volt csökkenthető, és a működtetési költsége nem lépte túl a program költségvetésének 3 százalékát.

A modell annyira bevált, hogy mára több mint 30 ország vette át és működteti valamilyen formában.

Hatalmas előnye a nyilvánvaló gyakorlati eredményei mellett, hogy a program nem erősít semmilyen sztereotípiát, viszont egyértelművé teszi, hogy milyen kulturális szegmensek következetes erősítése, fejlesztése szükséges ahhoz, hogy tartósan és megbízhatóan működjön a társadalomban a felfelé való mobilitás. Ha mindehhez a tudatos közösségépítést is hozzátesszük, azaz célirányosan támogatjuk a társas kapcsolati hálórendszer felépítését és működtetését az érintettek között, akkor további eredményeket érhetünk el. Az alulról való aktív közösségszervezés erősíti a helyi társadalom szolidaritását, öngondoskodó képességét,  és nem utolsósorban a közösség tagjainak önbecsülését is. Amikor egy közösség kilép a passzivitásból és önmaga határozza meg a szükségeit, illetve a megoldásukra vezető stratégiákat is, akkor képessé válhat a valódi önfenntartásra. Mivel a szegénység szubkulturális problémáinak egy jó része gyakorlatilag a produktív megküzdő kompetenciák hiányából ered, ily módon hosszú távon a közösség is igen sokat tehet azért, hogy felszámolja  stigmatizáló „nyomor identitását”…