Az örökbefogadás lélektana és menete 9.

Sorozatunk következő részében az örökbefogadás egyik nagyon érzékeny területével, a vér szerinti szülőkkel foglalkozunk. Örökbefogadó szülőként fontos szem előtt tartanunk, hogy a mi boldogságunk, családunk gyarapodása szükségképpen együtt jár veszteséggel, fájdalommal, gyász vagy traumaélménnyel a „másik” oldalon…

A téma szakértői szerint, hogy a társadalomnak, a „közvéleménynek” még nagyon sok tekintetben van hamis képe, sztereotip véleménye azon vér szerinti szülőkről – elsősorban anyákról – akik örökbe adják a gyermekeiket. Rendkívül fájdalmas ezt kimondanunk, de jelen projekt illetékes szakembereinek is az a tapasztalata, hogy kultúránkban széles körben elfogadott „egészségügyi” megoldás az abortusz nem kívánt várandósság esetén, miközben azokat az anyákat, akik kihordják magzataikat, viszont az örökbe adásuk mellett döntenek, nagy fokú negatív megítélés veszi körül…

Éppen ezért rögtön itt írásunk elején szeretnénk tisztázni, hogy azok az anyák, akik lemondanak a gyermekükre általában igen nehéz sorsú nők!

A kérdés persze összetett, de az igen jellemző, hogy az örökbeadás mellett döntő nők egyedül maradnak a terhességükkel, jobbára komoly szociális-anyagi hátrányok között. Nem ritka, hogy még kiskorúak és éretlenek minden szempontból a szülői szerepre. Gyakori, hogy a magzatok nemző apja nem is tud a kicsik létezéséről, vagy pont a várandóság után távozik a kapcsolatból és hagyja magára az anyát. Ennél még borzalmasabb az a sajnálatos módon tipikusnak mondható helyzet, amikor a magzat apja bántalmazóként szerepel a várandós anya életében és fenyegetőleg lép fel ellene. Nem ritka, hogy maga az apa jelenti a legnagyobb testi-lelki veszélyt az anyára és magzatára. Kihasználva az anya kiszolgáltatottságát, fokozhatja a terhesség alatti bántalmazást, vagy megfenyegetheti további erőszak alkalmazásával, ha nem szabadul meg a nem kívánt babától… Ezek az élethelyzetek akkor válnak a legkilátástalanabbá, ha az anya mögött semmilyen támogató kapcsolatrendszer – például származási család – nem áll! Gondoljunk bele, ez mennyire jelen lévő sorstényező, ha például a várandós anya állami gondozottként nőtt fel…

Ugyanakkor gyakori és téves előítélet az is, hogy a krízisvárandós nők kizárólag alacsony iskolázottságú, szociálisan halmozott hátrányos helyzetű rétegekből kerülnek ki…

Habár a fentiek okán valóban ez jellemző a többségre, de a tapasztalat azt mutatja, hogy előfordul köztük a felsőfokú oktatási intézményben tanuló, jó társadalmi-egzisztenciális háttérből származó fiatal nő is, aki esetében a származási család a korai gyermekvállalást általában a karrierépítő életvezetés akadályát értékelik.

Életkor szempontjából nagyon megoszlik a kép, nem ritka a 14-15 éves korosztály, de előfordul 45-48 éves krízisvárandós anya is. Ami viszont közös, hogy egyikük sem tervezi az adott terhességet és többnyire már elég előrehaladott állapotban vannak, amikor szembesülnek a várandósság tényével.

Ez azért történhet meg, mert rendszerint igen erős pszichés hárítással viszonyulnak a terhességhez, ezért még a biológiai jelzéseket, tüneteket is elfojtják és megdöbbentő módon sokan már az 5-6-dik hónapban járnak, amikor már maguk előtt sem tagadhatják le a várandósság tényét. Nem csoda, hogy innentől folyamatos a szorongás, kétségbeesés, a félelem…Félnek a jövőtől, a kiszolgáltatottságtól, a környezet megítélésétől, a szégyentől, teljesen kilátástalannak érzik a helyzetüket és gyakorlatilag akut krízisállapotba kerülnek.

Sajnos, ahogy írásunk elején már jeleztük, valóságos társadalmi megvetéssel kell szembenézniük, és kevéssé veszi a közvélemény tudomásul, hogy ezek az anyák kínzó és feszítő vészhelyzetben vannak. Mivel nincs empátia, megértés, a problémát kínos tabuként kezeli a többségi társadalom – közösségileg hárítja az egész problémahelyzetet –, ezért jobbára egy életen át egyedül kell hordozniuk az örökbe adott gyermekük okán megélt gyászt, veszteséget, bűntudatot…

Ezt a tabusítást mi sem bizonyítja jobban, hogy a témában alig áll a rendelkezésünkre hazai kutatás. Jobbára külföldi vizsgálatokból tudhatjuk meg, hogy a gyermekükről való lemondás után az anyák 80 %-a küzd erős gyásszal, szenved érzelmi zavarokban, és 65%-uk állandó aggodalommal és fantáziával „tapad” érzelmileg az örökbe adott gyermekéhez. Azt is mondhatjuk, hogy az örökbe adó anyák jelentős része egy életen át hordozza a feldolgozatlanul a fájdalmat, és többségüket felkészületlenül éri a hosszan tartó depresszió is.

Sajnálatos módon magát az örökbe adást is sok tényező nehezíti meg a számukra. Először is probléma az általános információhiány a témában. Nagyon fontos, hogy ilyenkor a segítségnyújtóktól minél szélesebb körű és alaposabb tájékoztatást kapjanak az anyák a megoldási lehetőségeikről, az igénybe vehető támogatásokról, az örökbe adással járó lelki-szociális-jogi jellemzőkről. Ahhoz hogy az öngondoskodásban, önértékelésben meg tudjanak erősödni, talpra tudjanak állni, ahhoz elengedetlen, hogy ezek az anyák megfelelő gyászfeldolgozómunkát végezhessenek el. Ebben hatalmas szerepe lehet a helyzetet jól ismerő, empatikus, szakavatott segítőknek!

Az örökbeadások közvetítésével foglalkozó civil szervezetek szerencsére mindezzel tisztában vannak és tevékenységük egyik központi tartalma az, hogy ezt a fajta komplex támogatást megadják a hozzájuk forduló krízisterhes anyáknak, szülőknek.

Nagyon sokat jelent az, hogy az ő segítségükkel, „kísérésükkel” a krízisterhes anya akár ki is választhatja és megismerheti gyermeke leendő örökbefogadó szüleit, azaz meggyőződhet arról, hogy a gyermeke „jó kezekbe kerül”, szeretni és gondozni fogják! Ha ebben aktíva részt vehetnek az anyák, akkor a fájdalom örömbe fordítható, hiszen a válsághelyzetükben sikeresen tesznek erőfeszítéseket azért, hogy születendő gyermekük a lehető legjobb körülmények közé kerülve, sikeresen és boldogan nőjenek fel! Ez valódi győztes megoldás lehet, ami az anyának is gyógyír lehet a fájdalmára! Nem beszélve arról,hogy ezzel az adott mostoha körülmények közt a legtöbbet tett azért, hogy szeretett gyermeke a legjobb nevelést, családi környezet kapja meg. Nagyon szép és nemes megoldás ilyenkor a jövő számára közös fotót készíteni a vérszerinti és az örökbefogadó szülőkről, hogy a felnövekvő gyermek láthassa, mindegyik szülője egységes és azonos állásponton van az iránta való szeretetben!

A fentiek egyértelműen azt mutatják, hogy a vér szerinti anya és az örökbefogadó szülők találkoznak egymással a gyermek várásának az idején.  A kapcsolat elején az elfogadás a kölcsönös bizalom kialakítása cél, ilyenkor az örökbefogadni szándékozó szülők esetében nagyon fontos, hogy valódi együttérzéssel, elfogadással viszonyuljanak a vér szerinti anyához. Ez az alapja annak, hogy a gyermek szempontjából fontos részletek is közvetlenül, nyíltan megbeszélésre kerülhessenek.

Azért is nagyon fontos, hogy ilyenkor fontos és értékes információkat tudjanak megosztani egymással, mert egyrészről majd kellő információt mesélhetnek el a vér szerinti szülőről a gyermeknek az örökbefogadó szüleik, illetve az örökbeadó szülő is megnyugtató képet kaphat arról, hogy a gyermeke milyen szerető, támogató családi kultúrában fog felnőni.

Sajnos a vér szerinti apáról igen ritkán áll bármilyen jellegű – főleg pozitívnak mondható – információ a rendelkezésre…

Igen érzékeny és tisztázandó kérdés az örökbefogadó szülők és a vér szerinti szülő későbbi kapcsolattartása. A nyílt örökbefogadástól sokszor ezért tartanak a szülők, mert attól tartanak a vérszerinti szülő bármikor felbukkanhat és beleszólást igényelhet a gyermeke életébe. Jobbára éppen ezért a fent említett civil szervezetek keresztül működő és kontrollált kapcsolattartást tartják optimálisnak. Vannak olyan érett szülőpárok, akik viszont kimondottan támogatnák a vér szerinti szülővel való kapcsolattartást, pont a gyermek érdekében. Érdekes módon ezekben az esetekben jellemzően a vérszerinti anyák döntenek úgy egy idő után, hogy lemondanak a kapcsolattartás lehetőségéről. (Érthető, ha meggyőződött arról, hogy a gyermek jó életet él, akkor könnyebb radikálisan elszakadni és meggyászolva feldolgozni ezt a veszteséget. Jobb ez mint folyamatosan felszakítani a sebeket…)

A fenti okok miatt van az is, hogy sok krízisterhes anya a szüléskor sem szeretné megnézni és karba fogni a babáját. Így védekeznek az érzelmi kötődés, majd az elszakadás szükségszerű fájdalmával szemben.

Akik ezt megteszik, azok közül jó páran ilyen kor hozzák meg azt a radikális a korábbiakkal ellentétes döntést, hogy mégis megtartják a babájukat. Erre a szakemberek már jó előre felkészítik az örökbefogadni kívánó szülőket…

Ha az örökbefogadás megtörténik, amikor az örökbefogadó szülők felelőssége lesz az, hogy a növekvő gyermeknek mit és hogyan kommunikálnak a vér szerinti szüleiről.

Éppen ezért minden örökbefogadni kívánó szülőnek nagyon fontos önismereti munkát végeznie és szembenéznie, feldolgoznia  – elsősorban az örökbefogadott gyermeke miatt – a vér szerinti szülővel, anyával szembeni előítéleteit!

Elengedhetetlen, hogy belássák, hogy a nehéz élethelyzetbe kerülő krízisterhes nőknek sokszor az örökbeadás az egyetlen felelősség –, és szeretetteljes lehetősége, hogy gondoskodjanak gyermekük jövőjéről. Mivel a legtöbb örökbefogadó anya is küzd a veszteségélménnyel  – már maga a meddőség is pont ilyen – ezért van komoly jelentősége, hogy a másik oldal veszteségét is empatikusan, részvéttel tudja kezelni. Mindennek azért van jelentősége, mert a későbbiekben nagy önértékelési rombolást tud véghez vinni az örökbefogadott gyermekben az, ha azt tapasztalja meg, hogy örökbefogadó szülei negatív, elítélő véleménnyel bírnak az ő vér szerinti szüleiről!

A kérdés rendkívüli érzékenysége és komplexitása okán a következő részében az örökbefogadott gyermek oldaláról szemlékjük meg az örökbefogadás lélektanát…