Az egyedülállóság mint tömeges és komplex jelenség modern társadalmunkban
A modern kori „szingliség” egy nagyon fontos életvezetési kérdés a mostani fiatal generációk számára, ezért a klubbon kiemelt témaként beszéltünk róla. A beszélgetésen elhangzott kérdések, saját élmények kapcsán arra jutottunk, hogy érdemes egy kicsit átfogóbb, szociológiai keretben is megvizsgálni ezt a témát. Az alábbi cikk a klubalkalmon felmerült alapvető kérdések mentén haladva született meg….
Érdemes talán ezt a társadalmunk igen jelentős hányadát közvetlenül érintő témát azzal kezdenünk, hogy az egyedülállóság, trendibb nevén „szingliség” roppant előítéletesen kezelt jelenség.
A hagyományos – konzervatív kultúra nagy fokú gyanakvással, sokszor szánakozásba csomagolt rosszallással viszonyult a „vénleányokhoz és agglegényekhez”, kimondva vagy megalázó elhallgatásokkal kimutatva azt a véleményt, hogy a helyzetük elsősorban vagy főként saját személyiségüknek, tökéletlenségüknek köszönhető. Így az egyedülállóság önhibából származó alacsony presztízsű társadalmi helyzetet jelentett a legtöbb házasság nélkül maradt ember számára.
Jelen írásunkban rövid kis kör- és kórképet szeretnénk felvázolni arról, hogy az egyedülállóság egy roppant összetett, sokrétű társadalmi jelenség, mivel modern kultúránk gyakorlatilag az élet minden területén gyökeresen megváltozott – beleértve a házasodást, családalapítást, karrierépítést, gazdaságot…stb. –, ugyanakkor az egyedülállókat érintő „zsigeri” sztereotípiák a mai napig masszívan élnek a fejekben…
Nézzük meg a számok tükrében az egyedülállóságot mint tipikus és a média által sok esetben propagált „életformát” jelenlegi társadalmunkban!
A téma egyik első, jelentős kutatási eredményeit Utasi Ágnes szociológusnak köszönhetjük:
„Az állandó partnerkapcsolat nélkül élők magas aránya ma általános jelenség az európai civilizációban.(…) Az European Social Survey 2008-as felvételének huszonkilenc országában a minta 40,8%-a állandó partnerkapcsolat nélkülinek mondta magát.”
Mindemellett Utasi azt tapasztalta, hogy az egyébként komoly kulturális eltérésekkel, különböző vallási-morális értékekkel rendelkező társadalmak közt e tekintetben nincsen jelentős eltérés!
Utasi árnyaltan vizsgálta a kérdést, az egyedülállók arányának növekedése mögött olyan mozgatórugókra mutat rá, mint a tradicionális gazdaság felbomlása, amely lehetővé tette a nők nagyarányú munkavállalását, az ehhez szükséges iskolázottság megszerzését, azaz az egzisztenciális függetlenséget, illetve az ezzel párhuzamos kulturális és morális liberalizálódást, amely értékként közvetítette az individuális önmegvalósítást és rendkívül elfogadóan viszonyul a nem hivatalos partnerkapcsolatokhoz, kiterjesztve a megengedő szexuális normákat mindkét nemre.
Utasi viszont már felhívja arra is a figyelmet, hogy míg a fentiek alapján a trendi „szingli-lét” gyakorlatilag csak magas szintű jóléti paraméterek megléte esetén nevezhető vágyott és választott életmódnak, mégis terjedőben van a társadalom azon szegmenseiben is, ahol ezek a jóléti feltételek nem állnak a rendelkezésre!
A legfrissebb átfogó tanulmányt idén tette közzé Rövid Irén a Központi Statisztikai Hivatal elemzője, a 2016-ban felvett adatok alapján. Ő már elsősorban arra kereste a választ, hogy mennyire elégedettek az egyedülállók az életükkel.
Nagyon fontos tendencia látható pusztán abban, hogy a 2001-2016 közt vizsgált időszakban hogy alakult az egyedülállók aránya a népességben, és milyen társadalmi jellemzőkkel bír 2016-ban egy ún. átlagos „szingli”.
„Bár a házasságban élők száma és aránya az utóbbi évtizedekben csökkent, a 2016. évi mikrocenzus adatai szerint a népesség 36%-a továbbra is házasságon alapuló párkapcsolatban, 9,9%-a azonban élettársi kapcsolatban élt hazánkban. Míg az előbbiek aránya 8,9 százalékponttal mérséklődött, addig utóbbiaké 7,4 százalékponttal nőtt 1990 és 2016 között. A gyermeküket egyedül nevelő szülők aránya ugyanebben az időszakban 4,3-ról 5,1%-ra, az egyedülállóké – a külön háztartásban egyedül élőké – pedig 9,1-ről 12,0%-ra emelkedett.„
Ezen a ponton fontos tisztáznunk, hogy jelen pillanatban a „valódi” és teljes mértékben szinglinek mondható társadalmi csoportot a legutóbbi „klaszter” azon részét képezi, azaz azokra vonatkozik, akik valóságosan egyedülállók, tehát semmilyen párkapcsolati alternatíva ( élettárs, „látogató kapcsolat”, alkalmi partnerek ) nem jelenik meg az életvezetésükben. A kutatók maguk is kihangsúlyozzák, hogy törekedtek arra, hogy megragadják és elkülönítsék ezt a „speciális” szingli csoportot:
„Mindent összevetve, azokat a nőtlen, hajadon családi állapotúakat soroltuk a szinglik közé, akiknek nem volt se élettársuk, se gyermekük, egyedül éltek egy háztartásban, illetve 20–49 évesek voltak.”
Akárhogy is nézzük, muszáj lesz elgondolkodnunk azon, hogy lehet-e csupán személyiségbeli egyéni „önhibának” vagy akár „értékválságosnak” nevezni egy olyan helyzetet, ami mára a kultúránkban tömeges méreteket öltött. Visszatérve a nagyobb kategóriához – a külön háztartásban egyedül élők csoportjához – pláne szembesülnünk szükséges újra azzal, hogy a jelenség a mai modern társadalom jellemző „tünete”:
„A 2011. évi népszámlálás alapján a szinglikről nem, de az egyszemélyes háztartások arányáról rendelkezünk adatokkal az Európai Unió valamennyi tagállamára vonatkozóan. A tagállamok többségében a 2011. évi népszámlálás eszmei időpontjában a háztartások több mint 30%-ában csupán egyetlen személy élt. (…)
Magyarországon a háztartások 32%-át csak egy személy alkotta 2011-ben, ezzel az arányunkkal az uniós rangsor középmezőnyében helyezkedtünk el. (…)
A 2016. évi mikrocenzus eszmei időpontjában a szinglik túlnyomó többsége (75%-a) 20–39 éves volt. A 20–39 éves, továbbiakban fiatalabb szinglinek tekintett népesség száma 2001 és 2011 között 139-ről 201 ezer főre nőtt, 2016-ra azonban 188 ezer főre csökkent. Az idősebb, 40–49 éves szinglik száma 2001 és 2016 között folyamatosan emelkedett, és az időszak végére megközelítette a 63 ezer főt. A 20–39 éves nőtlen, hajadon családi állapotú népesség 11, a 40–49 éveseknek pedig a 17%-a számított szinglinek, vagyis nem volt se élettársa, se gyermeke, egyedül élt egy háztartásban 2016-ban.„
A fenti adatokhoz hozzá kell tennünk azt a sokak számára valószínűleg megdöbbentő tényt, hogy mindegyik „szingli” csoportban magasabb a férfiak aránya, mint a nőké.
Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a kutatók szerint a jelenlegi demográfiai változásoknak négy alapvető jellemzője van,: egyrészt kialakult és megnövekedett az aránya az ún. posztadoleszcens életszakasznak, azaz a meghosszabbodott kamaszkornak, másrészt megváltoztak a családalapítás előfeltételei, elterjedt az élettársi kapcsolatra épülő családforma, illetve erőteljesen lecsökkent a születések száma.
Látható, hogy az egyedülállóság mint életvezetési forma komplex társadalmi hatások és feltételek együttesen érvényesülő eredménye, amely ma tömegesen elterjedtnek mondható a modern nyugati típusú társadalmakban.
Ilyen hatás tehát -ahogy ezt Utasi is tárgyalta – a társadalom gazdasági és kulturális fejlődése, ami lehetővé tette a női nem számára is a tanulást, karrierépítést, egzisztenciális függetlenség létrehozását. Tegyük ehhez viszont hozzá azt is, hogy nők számára a karrierépítés korunkban már régóta nem csak egy lehetőség, hanem elvárt életvezetési stratégia is, elég csak végiggondolni a kétkeresős családmodellt, vagy akárcsak a felsőfokú végzettséggel rendelkező munkavállalók közt a nők mai arányát. A cikk elején említett legfrissebb átfogó kutatás szerint az egyedülállók körében igen magas a diplomások aránya, és azt is lehet tudni, hogy a szingli diplomások közt a nők vannak többségben. A 2016-os KSH iskolázottsági statisztika és tanulmány szerint,
Az 1960-as évekig a diplomások 80–90%-a férfi volt. 2001-re ez az arány kiegyenlítődött, 2016-ban a diplomások 56%-a már nő volt. (…)
Valamennyi 65 év alatti korcsoportban nőtöbblet figyelhető meg, a 30–39 éves nők 38%-a diplomás volt.”
Elgondolkodtató, viszont, hogy a 2016-os adatok alapján Rövid Irén egy gyökeresen eltérő kategóriát nevez meg „tipikus szingliként” az egyedülálló nők és az egyedülálló férfiak esetében.
Először is – ez valószínűleg sokak számára megdöbbentő – de a férfiak vannak többségben az 56%-kal, és amíg egy tipikus szingli nő városi és felsőfokú végzettséggel, diplomával rendelkezik, addig a tipikus szingli férfiak többsége kistelepülésen lakik, illetve alacsonyabb iskolázottsági és gazdasági mutatókkal bír. Az iskolázottsági mutatók szintén erőteljesen rámutatnak arra, mennyire megváltoztak a világban a „hagyományos” férfi nő szerepek, mivel a felsőfokú végzettséggel bíró szinglik közt mindegyik vizsgált korcsoportban jelentősen magasabb a nők aránya. Míg a 20-39 éves korosztályban a férfiak 37,4%-a, addig a nők 53,5 %-a, a 40- 49 éves korcsoportban a férfiak 26,3 %-a, a nőknek pedig 52,3 %-a rendelkezik diplomával. E ponton érdemes lenne utánanézni, hogy mennyit változott az a konzervatívnak mondható korábbi tendencia, amely szerint a férfiak jelentős hányada magánál fiatalabb és alacsonyabb státuszú (végzettségű) nőkkel szeretne leginkább házasodni. A fiatalabb városi, jó iskolával és állással bíró rétegek ma már inkább minden tekintetben „partnert” igyekszenek választani, de ez jelen esetben akár azt is jelentheti, hogy a tartósan egyedül élő férfiak és nők olyannyira különböznek helyzetükben és párkapcsolati elvárásaikban, hogy szinte esélytelenné vált az igények találkozása. Egy magas státuszú nő ugyanis nagy valószínűséggel minimum vele egyező vagy magánál magasabb státusszal bíró társat fog keresni. Ha az illető hölgy- mondjuk – 37 éves két nyelven felsőfokon beszélő, több diplomával és doktori fokozattal bír, mindezeknek megfelelően felelős jól fizető állást tudhat a magáénak, akkor igencsak beszűkül azon korban és státuszban hozzá illő férfiak köre, akik még „partiképesek” számára. A szóba jöhető úriemberek döntő hányada valószínűleg már elvált és eltartott gyerekei is vannak, ami miatt nem biztos, hogy mindenáron új családot szeretnének alapítani… Hasonlóképpen hatalmas számban vannak azok a nők, akik válás után egyedül nevelik a gyermekeiket és teremtik meg az egzisztenciájukat, ami sok esetben nem értékként, hanem elrettentő körülményként jelenik meg az elvben hozzájuk illő párkereső férfiak szemében.
Mindezek után talán nem csoda, hogy mind Rövid, mind Utasi egyetért abban, hogy egyre inkább láthatóvá válik, hogy a szingliség valójában nem egy vágyott és választott életmód – a valóság köszönő viszonyban sincs a média, a Szex és New York típusú sorozatok által sugalltakkal – , hanem egy kényszer szülte helyzet. Többségük valójában nagyon is vágyik stabil párkapcsolatra, családra, gyermekre! Utasi egy helyen az arányaikat 90%-ra teszi!
Maradva a kulturális átalakulás okozta jellemző változásoknál, érdemes kiemelni, hogy a magasan iskolázott és magas társadalmi-szakmai presztízsű rétegek az individuális, teljesítménycentrikus önmegvalósítás értékét adják tovább szocializációs mintaként gyermekeiknek. Méghozzá azok a rétegek, amelyek influencer mivolta elhanyagolhatatlan, hiszen alapvetően ilyen hátterű idősebb generációk ülnek a döntéshozó székekben a társadalom minden fontos szegmensében. Ők azok, akiket – főleg modernebb fiatalabb részüket – nagy mértékben jellemez a kutatások tanúsága szerint a helikopter vagy drónszülőség, azaz amikor hatalmas energiát fektetnek bele gyerekeikbe, hogy azok nagyon magasan képzett elit munkavállalókká, döntéshozókká válhassanak. A folyamatosan diktált teljesítménykényszer és erős kontroll azonban nem csupán kitolja az ifjúkor időintervallumát (az a bizonyos posztadoleszcens életszakaszt), de nagyban megnehezíti az egészséges leválást, felnőtté válást. Ezzel máris kilyukadtunk a jelenség másik oldalára, amit viszont a Pán Péter szindrómával igyekeznek leírni a szakemberek.
Nem nehéz a fentieket mind figyelembe véve meglátni azt, hogy az egyedülállóság ma általános, bonyolult, mind egyéni, mind társadalmi szempontból sokrétű jelenség, ami messze túlmutat az „egyéni alkalmatlanságon”, hiszen adott esetben pont azon kvalitásai, személyiségbeli értékei nehezítik meg egy fiatal egyedülállónak a pártalálást, amelyeket más vonatkozásban nagyon is pozitívan értékel a társadalom.
Végezetül – éppen fentiek okán – szeretnénk halkan megjegyezni, hogy azon egyedülálló férfiak és nők, akik kompetensen és proaktívan megállják a helyüket a tanulás, a karrier, az egzisztenciateremtés küzdelmes világában, párválasztásukban már nem feltétlen a hagyományos konzervatív szempontokat preferálják. Egy harmincas diplomás, komoly beosztásban dolgozó, biztos egzisztenciával és társas hálóval bíró személy nem biztos, hogy elsősorban gazdasági biztonságot, társadalmi presztízst vár a házasságtól.
Az a „szingli” réteg, akit e írás elején a „szűkebb„ kategóriában definiáltunk, azaz akiknek valóban nincsen sem alkalmi, sem „látogató kapcsolata”, elképzelhető, hogy leginkább bensőséges, intim, egy érzelmileg, értelmileg és szexuálisan is kielégítő és nem utolsósorban elkötelezett párkapcsolatra vágyik, és ezért képes akár hosszútávon is várni ahelyett, hogy minden áron és minél hamarabb „elkeljen a házassági piacon”…
