Az agresszív és képmutató áldozatkultusz margójára

Pusztító cunamiként zúdul ránk a média minden felületéről a magát egyedül felvilágosultnak, korszerűnek, és persze humanitáriusnak aposztrofáló neoliberális (én inkább overliberálisnak nevezném) szemlélet. Talán azért szükséges ilyen otromba erőszakossággal hirdetni és bizonygatni az elveiket, hogy elfedjék azokat a megkerülhetetlen ellentmondásokat, amelyek mentén tanaik „szövedéke mindig felfeslik valahol”…

Újra és újra önmaguk kínos paródiájába fulladnak, amikor agresszív intoleranciával követelik ki a másképp gondolkodók behódolását. Teszik ezt úgy, hogy minden szégyenérzet nélkül alkalmazzák a kettős mércét, azaz semmit sem biztosítanak a mindenkori másik félnek abból a türelemből, tiszteletből, amit oly hevesen követelnek ki maguknak. Felmerül a jóhiszemű emberben, hogy mindezt esetleg csak szimpla éretlen ostobaságból teszik-e, de az elképesztően céltudatos és hatékony lobbimunkájuk arra enged következtetni, hogy itt bizony a legnagyobb jóindulattal sem hivatkozhatunk tudatlanságból elkövetett akciókra…

Nagyon úgy tűnik, hogy az önmagát féktelenül dicsőítő civilizációnk olyan mindent megrázó értékválságba jutott, amelyben teljesen visszájára fordulnak az emberiség – az emberségesség alapvető fundamentumai.

Betiltják a hím naposcsibék leölését, miközben a világ legtöbb halálos áldozatát az abortuszok „termelik ki”. Az elborzasztó statisztikák szerint a magzatok anyaméhben való abortálása önmagában több emberi lényt pusztít el, mint amennyit a tíz egészségügyi vezető halálok összesen!

A leggyomorforgatóbb mindebben az, hogy „gyűlöletbeszédnek” bélyegeznek minden olyan megszólalást, amely a magzatokat élő emberként, abortálásukat pedig gyilkosságként definiálja.

Persze mindezt a nők jóléthez való jogának a védelmében. (Csak zárójelben szeretném megjegyezni, hogy míg a nők abortuszhoz való jogáért kardoskodnak, társadalmunk mélyen megveti azokat a súlyos krízisben lévő várandós „sorstársnőiket”, akik abortusz helyett inkább kihordják és örökbe adják magzataikat olyan családoknak, akik boldog és hálás szívvel nevelik fel  a piciket…)

Hasonló abszurditással üvöltözik, hogy meg kell védeni a világ „áldozatait” az elnyomástól, hátrányos helyzettől, de valahogy a mindenáron megvédeni szándékozottak körét kizárólag az alternatív szexuális orientációval bíró személyek alkotják…

Hogy lehet, hogy egy javarészt elenyésző – egyébként lét-, és emberjogi értelemben biztonságot élvező – kisebbséget védenek ezer decibellel, miközben egyetlen szót sem ejtenek a világ valódi áldozatairól, a szélsőséges nyomorban valóságosan szenvedő milliárdos tömegekről, a háborús erőszak által sújtottakról, a modern kori rabszolgaság, a szexipar, az emberkereskedelem kiszolgáltatottjairól?!

Megtévesztő módon állnak ki a rasszizmus áldozatai mellett, de ennek a legnépszerűbb „ikonja” a már-már narcisztikus önsajnáltatás Oscar díjas „hercegnője”, míg a harmadik világban milliószámra éhen, szomjan, vagy fegyverek által halni hagyott színes bőrű gyermek iránti közöny dermesztő.

Elnézést kérek a kirekesztő hozzáállásomért, de nem véletlenül a gyerekekre hegyezem ki a mondanivalómat. Ők ugyanis semmilyen nyakatekert logikával sem lehetnek a klasszikus „áldozathibáztatás” alanyai. Igaz, az ő érdeküket is szívén viseli a lobbi, hiszen buzgón igyekszenek őket elidegeníteni biológiai nemüktől és születési családjaiktól…

Kailash Satyarthi Nobel-békedíjas gyermekjogi aktivista nemes egyszerűséggel fogalmazza meg – a gyermekrabszolgaság okán – a  valódi áldozatokat kizsákmányoló világ legfőbb jellemzőjét:

„A világ képes arra, hogy felszámolja a gyermekmunkát. Meg van hozzá a technológia. Megvannak az erőforrások. Megvannak a törvények és a nemzetközi megállapodások. Minden megvan, csak az együttérzés hiányzik belőlünk.”

Valódi együttérzés híján viszont csupán e önmagát kéjjel felmagasztaló lobbi fülsüketítő rikácsolása hallatszik ki, miközben a valódi áldozatok „néma sikolyai” betöltik az egész Földet…