A transzgenerációs traumák, az epigenetika és a pszichoterápiás perspektívák

Ma már az átlagember is rendelkezik lélektani alapismeretekkel és műveltséggel, ezért azzal is nagyjából mindannyian tisztában vagyunk, hogy egy emberre, személyiségre a felmenői genetikája, élményei, a korábbi generációk története, esetleges traumái is komoly befolyással bírhatnak. Az európai műveltségnek tehát magától értetődő része ez az igazság, hiszen a pszichodinamikus pszichológia, a pszichoanalízis is már alaptételként és szemléletként kezelte a témát. Talán legelőször Holokauszt-túlélők leszármazottai kapcsán szembesültek a gyakorló terapeuták, segítő szakemberek, majd kutatók is, hogy az elszenvedett és sajnos sokszor elhallgatott traumák akár a túlélő generáció unokáinál is okozhatnak súlyos pszichés tüneteket, például depresszióra való hajlamot, pánikbetegségeket, vagy akár súlyosabb pszichotikus problémákat is.

Bruno Bettelheim világhírű gyermekpszichiáter, aki maga is holokauszt-túlélő volt, felhívta munkáiban a figyelmet arra, hogy az elhagyott, elhanyagolt vagy akár bántalmazott gyermekek kísértetiesen hasonló tüneteket mutatnak, mint a holokauszt borzalmait elszenvedő emberek. Ez azt jelenti, hogy a magzatkorban és kisgyermek korban átélt negatív szülői működések, viszonyulások olyan mértékű fájdalmat, sebeket és személyiségtorzulásokat okozhatnak, mint a haláltáborokban megtapasztalt ún. végső határhelyzetek.

Természetesen az életben rendszerint nem izolált és steril hatások érnek minket, tehát nem okoz az sem meglepetést, hogy nagyon sok destruktív szülői viselkedés mögött a szülők korábban átélt traumái – pláne, ha nem csak felnőttkori sorsproblémák, hanem szintén magzat-, és gyermekkorban a szülők által generált élményekről van szó(!) – húzódnak meg gyökérokokként. Ahogy Varga Katalin fogalmaz a Magyar Pszichológiai Szemlében megjelent tanulmányában:
„A transzgenerációs hatások régóta ismertek a klinikai munkában. Némileg rejtélyes módon olyanoknál is jelentkezhetnek a traumatizáltság hatásai, akik maguk nem voltak kitéve a kedvezőtlen hatásnak, ám őseik valahogy továbbörökítették azt.”

Ahogy már említettük, először holokauszt túlélők utódainál, majd háborús veteránok, természeti katasztrófák és tömegmészárlások túlélői gyermekeinél figyeltek meg tipikus traumatikus tüneteket, függetlenül attól, hogy ők is, vagy csak szüleik élték át a konkrét traumákat. Megrázó, de például szexuális abúzus áldozatainak gyermekein is megfigyelték a szülőre jellemző traumatikus tünetek megjelenését.
A szakemberek által is több mint rejtélyesnek tartott jelenséget eleinte csak leírni próbálták, számos olyan fogalommal, mint például: öröklött emlékek, helyettes tanúság, generációk közti tükröződés, szociális örökség…stb. Napjainkban viszont a kutatókat már joggal a magyarázó mechanizmusok megtalálásának és megértésének a szándéka motiválja.

Elsődlegesen, és nem meglepő módon számolnunk kell azzal, hogy a traumatúlélő szülők viselkedésükben produkálnak számos olyan traumatünetet, amelynek közvetlen tanúivá válnak a gyermekeik. Másodlagosan, és egyben indirekt módon is okozhatnak bizonyos tünetek elviselhetetlen feszültséget a szülő-gyermek kapcsolatban. Ilyen például a „titok”, azaz a kimondatlan teljes traumatörténet és esemény. A kapcsolatban folyamatosan jelenlévő „néma” titok feszültsége egyrészt bizalmatlanságot, bizonytalanságot okoz, másrészt traumatikus fantáziálást is generálhat az utódokban. Sajnálatos módon számos trauma hathat eleve úgy a szülőre, hogy magában a szülői, gondoskodói képességében sérül, ami szeparációs hatással – illetve akár nyomasztó elvetettséggel, bűntudattal – járhat az utódok esetében! Gondoljunk bele, ha például egy krízisterhesség hátterében, előtörténetében szexuális abúzus, erőszak, vagy kapcsolati tragédia áll, milyen könnyen válhat a szülői fájdalom, negatív érzelmek céltáblájává, projektív felületévé az elkövető helyett, a trauma „eredménye”, a gyermek!! Az egyik legborzalmasabb mechanizmus, amikor a szülő az őt ért szenvedéseket az utódjain „veri le”, mintegy akaratlanul is súlyosbítva az eredeti traumát, hiszen ez a fajta viselkedés kétségtelenül azt közvetíti a gyermekeknek, hogy ők a bűnösök, ők a felelősek a szülőt ért borzalmakért! Sajnos a történelem számos bizonyítékkal szolgál arra vonatkozóan, hogy a házasságon kívüli szexuális kapcsolatokból származó gyermekek sorsa már megnevezésükben is – „fattyú” – a súlyos erkölcsi stigmatizálás, a sokszor egész életre szóló letörölhetetlen negatív megítélés volt!

Tipikus mechanizmus lehet a család életében – egyfajta válaszreakcióként létrejövő – erős merev családi norma, szabály, amely kimondatlanul kényszeríti a családtagokat az alkalmazkodásra, és ami elől az utódok könnyen próbálhatnak betegségtüneteket produkálva elmenekülni…
A kemény családi norma megnyilvánulhat teljesíthetetlen elvárásokban is, például abban, hogy a szülők a gyermekeiktől várják traumáik terápiáját, gyógyítását. Emiatt az a mechanizmus sem meglepő, amely szerint sokszor azért mutatnak traumatüneteket az utódok, mert akaratlanul is próbálják átvenni, átvállalni szüleik szenvedését, hogy meg-, és felmentsék őket a fájdalom alól!
Az átvételi működés időnkét megrázóan látványos lehet, például amikor egy holokauszt-túlélő gyermeke anorexiássá válik, mintegy fizikailag is megjelenítve szülője korábbi éhezését.

A legújabb epigenetikai kutatások közvetlen biológiai magyarázó mechanizmust fedeztek fel a transzgenerációs hatásokat illetően. Sokáig a DNS megváltozásában keresték a hatásfolyamatokat, de úgy tűnik, létezik olyan a fenotípust vagy a génexpressziót, azaz génkifejeződést megváltoztató mechanizmus, ami viszont anélkül működik, hogy a DNS alapszerkezetében bárminő változtatást produkálna. Ezek a folyamatok ugyanis nem a DNS-t írják újra vagy át, hanem a szerkezeti átalakulást, a DNS átírhatóságát befolyásolják. A kutatások még megdönthetetlen bizonyítékokkal és az egész jelenséget átfogóan leíró magyarázattal nem szolgálhatnak, de él a feltételezés, hogy az epigenetikus változás akár prenatális, azaz magzatkori időszakban is megtörténhet. Felmerülhet joggal a kérdés, hogy mi a haszna a problémák ilyen jellegű megközelítésének. Leginkább az, hogy az epigenetikus változások egyfajta ún. adaptív, azaz alkalmazkodó jellegű folyamatok, ami arra utal, hogy az utódgeneráció valamelyest felkészíthető a traumatikus hatásokkal szembeni hatékonyabb megküzdésre!

Lélektanilag ez azért izgalmas számunkra, mert az látszik, hogy például az anyai gondoskodás és a felnőttkori párkapcsolat neurobiológiailag összefüggnek. Ami érdekes, hogy az anyai gondoskodás nem csak az utód későbbi gondoskodási képességeire hat, de a szaporodási képességére is (!) – mégpedig meglepően paradox módon. A kevéssé gondoskodó, elhanyagoló gondozású anyák alkalmazkodási stratégiája úgy tűnik a „mennyiség a minőség helyett” elvét követi… ( Csupán hipotézisként itt érdemes azt az igen érzékeny és éppen ezért erősen tabusított kérdést feltenni és körbejárni, hogy miért szembesülnek a súlyos szociokulturális hátrányokkal élő populációval foglalkozó segítő – szociális szakemberek azzal, hogy sokszor pont ez a társadalmi réteg rendelkezik megmagyarázhatatlan módon a többi társadalmi rétegnél lényegesen nagyobb termékenységgel… Elképzelhető tehát, hogy nem csupán a korszerű fogamzásgátlás, illetve családtervezési ismeretek hiánya, vagy a napjainkban még mindig tabuként kezelt „egzisztenciális stratégiaként” működtetett gyermekvállalás felelős a populációban tapasztalható átlag feletti szaporodási készségért…)
Az epigenetikai kutatások további igen fontos jelenségekre is rávilágítanak: az életkezdetben megtapasztalt anyai gondoskodás minősége és a felnőttkori stresszaktivitás közt rendkívül erős az összefüggés!

Ezek az epigenetikai kutatások természetesen nagyon új keletűek és korántsem bizonyítottak még megnyugtatóan, de máris pozitívan járulhatnak hozzá a pszichoterápiás munkához! Először is az oki háttér megértéséhez, illetve számos pszichiátriai betegség biológiai megalapozottságához is szolgáltatnak némi jól használható munícióval. Nyilvánvalóan a későbbiekben nagy lehetőségeket nyit meg a gyógyításban az, hogy megérthetővé és láthatóvá kezd válni, hogyan képesek a korábbi generációk átadni az őket ért hatásokat, traumákat a „sejtekbe kódolva”. Habár ez korábban merev determináló hatást feltételezett, a korszerű szemlélet szerint, ami már a neuroplaszticitásra épít, azzal a reménnyel kecsegtet, hogy a pszichoterápiás módszerek is hathatnak majd – ha közvetetten is – akár a genetikai mintázat szintjén is.

Az egyértelműnek látszik, hogy annak a belátása már pszichoterápiás hozadék, hogy egyfajta transzgenerációs prevencióként érdemes a traumákkal közvetlenül érintett generációkat, személyeket minél hamarabb a traumák terápiás feldolgozására motiválni. Jó hír, hogy a rendszerszemléletű szakemberek arra törekszenek, hogy a pszichés betegségek DSM- rendszerébe is kerüljön be a transzgenerációs szemlélet, ami mentén ki lehet alakítani azt a terápiás protokollt, amelyben a kliensek családtörténetét is alaposan feltárják az anamnézis során! Ez azt jelenti, hogy például a kliensek tüneteinek feltérképezésekor, ki érdemes terjeszteni a feltáró munkát a felmenők, illetve a leszármazottak generációira is. Fontos tehát tisztázni olyan dolgokat például, hogy a kliens által megtapasztalt tüneteket produkálták-e már a szülők, nagyszülők, esetleg a gyermekei is; hogyan reagáltak a tüneteikre maguk a szülők; ők hogyan küzdöttek meg velük és milyen megküzdési mechanizmusokat tanítottak meg a kliensnek…stb. A korábban bemutatott tipikus hatásmechanizmusok meglétét is mind érdemes megvizsgálni, illetve fel szükséges tárni azt is, hogyan működnek a kliens származási és az általa alapított családjaiban!

Ne veszítsük szem elől, hogy a a preventív terápiás munka mennyire fontos ezen a területen, hiszen a magzati, illetve a születés utáni legelső időszak különösen érzékeny e problémák szempontjából, ahogy a téma szakértője, Varga Katalin pszichológus, a Magyar Tudományos Akadémia doktora is megfogalmazza tanulmányában:
„E téren is érvényesül, hogy sokkal fontosabb lenne megelőzni egy kedvezőtlen transzgenerációs mintázat elindulását, mint a már bekövetkezőt megragadni és módosítani. Ebből a szempontból az embernél is nagy hangsúlyt kap az egészen korai posztnatális időszak (az első néhány életóra), valamint a kora gyerekkor. Ekkor alapozódik meg ugyanis az a neurobiológiai rendszer a gyermekben, amely a későbbiekben meghatározó lesz az élete során, és ugyancsak ekkor alakul ki édesanyjával az az alap, amelyre kötődésük épül. {…} Az elhanyagoló anyai gondozásban részesülő személyek saját utódaikkal is hanyagabbul bánnak, amennyiben maguk abúzus áldozatai voltak gyerekkorukban, nagy valószínűséggel ők is abúzusnak teszik ki a gyermekeiket. A bizonytalan kötődési stílus kedvezőtlen következményekhez vezet a gyermeknél, melyek közül az egyik legnyilvánvalóbban transzgenerációs természetű lehet az evészavarok egyes formája, amelynek transzgenerációs jellegét szerencsés esetben maguk a szülők is felismerik.”
In: Varga Katalin:A transzgenerációs hatások az epigenetika tükrében Magyar Pszichológiai Szemle,2011.66.3. 507-532.