A pszichológiai tőke és a „rugalmas ellenálló képesség”

Szó esett a múlt hónapokban arról, hogy milyen sokrétű kihívást jelent a pandémia mindannyiunk számára. Jelen cikkünkben pár olyan fogalmat vizsgálnánk meg amikre a pozitív pszichológia kutatásai irányították rá a figyelmet, és amelyekre nagy szükségünk van az aktuálishoz hasonló nehéz és tartós krízishelyzetekben. (Mindezzel szervesen kapcsolódnánk a hiánymotivált szemlélet problematikáját tárgyaló korábbi írásunkhoz)

Lényegileg a pszichológiai tőkénk fejlesztése jelenti a legjobb „befektetést”, hiszen a személyiségbeli erőforrásaink azok, amelyek segítségével tudunk a legsikeresebben megküzdeni a problémákkal, veszteségekkel, oly módon, hogy nem csupán megőrizzük a testi-lelki egészségünket, de még képesek vagyunk fejlődni is, azaz mínuszok helyett pluszokkal kijönni a megterhelő élethelyzetekből.

A pszichológiai tőkét vizsgáló kutatók mind megegyeznek abban, hogy az komplex konstruktum, számos vonást, képességet, folyamatot és állapotot foglal magába. Jellemzően négy – önmagukban is igen összetett – vonással írják le fogalmat. Az énhatékonyság, az optimizmus, a remény és a reziliencia együttműködése hozza létre a lélektani tőkét.

Az énhatékonyság lényege a személy önmagába vetett hite, vagyis az a magas önértékelés, önbizalom, amivel képes pozitív módon viszonyulni az őt ért kihívásokhoz. Ugyanakkor az énhatékonyságban az önkontroll is magas szinten van jelen, hiszen általa képes az egyén kitartóan, motiváltan küzdeni a nehézségek közepette is. Különösen fontos attitűd és szemlélet az is, hogy a hibázást nem a képességek, hanem általában az aktuális helyzethez elégséges erőfeszítések hiányaként értékeli. Ami pedig még fontosabb, hogy ez nem letöri, hanem további megküzdésre sarkallja az énhatékony személyt.

A fenti leírás egyúttal számos ponton kapcsolódik a három további összetevőhöz is, kicsit jobban belegondolva jól láthatóvá válik, hogy ezek a vonások, képességek szoros és szerves kapcsolatban, átfedésben vannak egymással. Így nem meglepőek az olyan további „összetevők” mint a céltudatosság – szándékosság, az agilitás – motiváltság, az abban való hit, hogy a motivált erőfeszítések képesek sikerre vinni az embert. Természetesen a szkeptikusok e ponton azonnal megjegyzik, hogy egy probléma, krízis számos olyan környezeti hatás meglétét és működését veti fel, amelyek a személyiségen kívül léteznek, és amik sokszor nem csak létrehozzák a válsághelyzeteket, de sok tekintetben meg is határozzák a „megoldhatóságukat”. Ez így van, viszont azt már a személyiség képes befolyásolni, hogy miképpen viszonyul az adott külső tényezőkhöz.

A lélektan érzékletesen átkeretezésnek hívja azt, amikor egy helyzetet tudatosan átértelmezünk, leginkább úgy, hogy megkeressük a pozitív lehetőségeket benne, és áthelyezzük azokra a fókuszunkat. A remény és az optimizmus ezt fejezi ki, de a rezilienciának, azaz a rugalmas ellenálló képességnek is az a lényege, hogy a problémákkal, krízisekkel való produktív megküzdésre koncentrál, ezáltal pozitív hozadékot, eredményeket, személyiségfejlődést képes kihozni az egyébként a mentális egészséget, jólétet veszélyeztető helyzetekből is.

Még mielőtt bárki úgy érezné, ez csak a különleges kevesek sajátja, ki szükséges hangsúlyoznunk, hogy ez egy igazi „hétköznapi varázslat”, bárki képes lehet rá, és bármikor fejleszthető. Ahogy a teljesítményt kutatók is idővel rájöttek, hogy a produktumot legelsősorban nem a képességek, adottságok, hanem a motiváció határozza meg, így van ez a rezilienciával, összességében a pszichológiai tőkével is.

A lélektani rugalmasság és a proaktív megküzdési képesség majdhogynem szinonimái egymásnak. Természetesen az erős lelkesedés, optimista motiváltság, az énhatékonyság hátterében is jó ha ott van a társas támogatottság, a már sokat emlegetett önkontroll, és a céltudatosság-orientáltság. Mindezeken felül kihagyhatatlan a „Magasabba és Mélyebbe” való hit, és a stabil meggyőződés a személyes élet értelméről. Nem véletlen, hogy a fentiekben említett vonások többsége lényegi összetevőként szerepel az érett, egészséges, „teljes” személyiség leírásában.

A reziliens, jó lélektani tőkével rendelkező személyiségek képesek „elviselni” azt, hogyha a saját kompetenciájukon kívüli negatív hatások érik őket, de a kudarcokat egy új lehetőségként, nem a megoldási lehetőségek bezárulásaként, megszűnéseként kezelik.

Mindannyiunk életében előfordulnak olyan típusú terheket, sérelmeket okozó események, amelyek fölött nem rendelkezünk hatalommal, de arról hozhatunk döntést, hogy a veszteségeinket hogyan dolgozzuk fel és hogyan építjük be az életünkbe, személyiségünkbe. Ahogy a korábbi háromrészes sorozatunkban beszéltünk róla, az mindenképpen rajtunk múlik, hogy sebzettség- vagy növekedésorientáltan viszonyulunk életünk nehézségeihez, kríziseihez, problémáihoz.

Alvord és munkatársai gyerekeknél és az iskola világában való megküzdéseket kutatták és az alábbi – a felnőttek számára is megfontolandó –  tanácsokat adták a gyerekeknek ahhoz, hogy saját maguk fejlesszék a lélektani rugalmasságukat , pszichológiai tőkéjüket:

• Kapcsolódj másokhoz!
• Segíts másoknak, így te is erősebb leszel!
• Tarts fenn egy napi rutint!
• Lazíts!
• Tanulj meg gondoskodni magadról!
• Haladj a céljaid felé!
• Tarts fenn pozitív énképet!
• Legyen hosszú távú perspektívád!
• Fogadd el, hogy a változás része az életnek!

A rugalmas ellenálló képesség és minden olyan fent tárgyalt vonás, tulajdonság ami a pszichológia tőke részét képezi, rendkívül fontos alapja és erőforrása az ún. poszttraumatikus fejlődésnek. Ennek a lényege, hogy a krízist, traumát okozó helyzet, esemény olyan megküzdésre sarkallja az egyént, amely során a személyisége számos téren, funkciójában fejlődik, növekszik.

Ki ne hallott volna olyan emberekről, akik egy trauma „túlélőjeként” a későbbiekben elképesztő elkötelezettséggel kezdtek „sorstárs” segítő munkába, hogy a hozzájuk hasonló problémákkal, traumákkal küzdőknek nyújtsanak hatékony támogatást. Nem véletlenül írják a poszttraumás szindrómával foglalkozó szakirodalmak, hogy a traumák hatásainak legyőzését sokszor ez a fajta sorstárs segítői munka koronázza meg.

Az igazi nagy traumák az egész személyiséget képesek átformálni, de ennek a változásnak az irányába és minőségébe van hatalmunk beleszólni. Örkény István írót elkényeztetett úri fiúként érte a második világháború, a munkaszolgálat. Így vallott erről:

„A háború rémségei? Hát persze, az is, a halál állandó közelsége, amiben éltünk… De nem ez… nekem a nagy élményem az volt, hogy egyszerre bekerültem egy sokadalomba… Mindig sokadmagammal voltam… Egyszercsak bekerültem egy tömegbe, és ennek a tömegnek olyan picike porszeme lettem, hogy már a nevemet se tudta senki, és ott veszekedtem velük, ott nevettem velük, koplaltam velük, tehát részese lettem egyszerre egy nagy közösségnek, ami csak nekem volt iszonyatosan új, mert én csakugyan egy elkényeztetett létből léptem át ide… A sorsom egy lett ezekkel az emberekkel, a bajtársaimmal… Itt nem volt rang, itt nem volt gazdag, itt nem volt szegény, itt volt hatszáz gramm: hatvan deka kenyér naponta, reggel egy leves, délben egy kása, vacsorára egy kása. Egyforma lettem a világgal. Belekerültem egy sorsközösségbe, ami engem tökéletesen átformált. Az egész látásmódomat… Nekem nincs többé külön utam a világban. Nekem már csak egy utam van. Ezt onnan hoztam haza….

Valóban, nekem a háború volt életem legeslegnagyobb élménye, a sorsdöntő élmény. Bármilyen furcsán hangzik, ott lettem emberré…”