A mentorálás alapvető módszertana – részlet

2018/12/20

Az ünnepek közeledtével sokakban felmerül az adásra való igény, s nem csak ajándékozás formájában, hanem segítségnyújtásra is sokan nyitottabbak – mint az év többi részében. Az önkénteseket fogadó szervezetek telefonvonalai izzanak a rengeteg felajánlástól, a különböző karitatív alapítványok pedig nem győzik az önkéntes munkára való jelentkezéseket fogadni. Természetesen örömmel fogadják azokat, de biztosra vehetjük azt is, hogy a legtöbb szociális munkás azt kívánja – bárcsak évközben is ennyi segítség és anyagi felajánlás érkezne be hozzájuk. De mi kell ahhoz, hogy valakiben a segítségnyújtásra való készség állandósuljon? Elsősorban empátiára való képesség. Részlet az EFOP-5.2.1-17-2017-00016. azonosítószámú, „Mindenki egy senki más” elnevezésű projekt keretében kidolgozásra került „A mentorálás alapvető módszertana” tananyagából.

„A szociális készségek olyan szinten kötődnek az emberi lélekhez, hogy maga a kifejezés – emberségesség – is ezeket az értékeket foglalja magába. Kiindulásuk, gyökerük pedig az együttérző, beleérző képesség, azaz az empátia. Az empátia tesz minket képessé arra, hogy megértsük mind a saját, mind az embertársaink érzéseit, élményeit, lelkiállapotát. Ez a készségünk adja meg az alapot – és sokszor a motivációt is – ahhoz, hogy támogassuk, segítsük a másikat. Az együttérzéshez nemcsak érzékenység, és lélektani ismeretek, de nagyfokú bátorság is szükséges, hiszen ahhoz, hogy valóban megértsük egy másik ember helyzetét, félelmeit, fájdalmait, ki kell lépnünk a komfortzónánkból, sőt bizonyos módon a saját személyiségünkből is.

Az empátia működtetésének kulcsai: az intenzív figyelem és a finomra hangolt kommunikációs készség, különös tekintettel a metakommunikációra. Az emberi lélek valódi mozgatórugói sokkal inkább „olvashatók” a non-verbális kommunikációs megnyilvánulásokból. A társadalmi elvárások, normák, a sokszor éretlen önvédő, hárító, kompenzáló mechanizmusok miatt hajlamosak vagyunk elfedni, rejteni az igazi érzelmeinket, viszonyulásainkat. Ez a működésmód csak félig-meddig tudatos – hiszen sokszor pont az önigazolás, az önmagunk elől való elfedés szándéka van a háttérben – ezért többnyire észre sem vesszük, hogy a verbális kommunikációnk ellentétbe kerül az „ösztönös” metakommunikációnkkal. A fejlett és tudatosan működtetett empátia azonban képes a „sorok mögött olvasni”, a másik személyiségének igazi – gyakorta szorongás, szégyen, önelvetés okozta – érzéseit, viselkedését felismerni és megérteni. A segítői szemlélet ugyanakkor azt is jelenti, hogy az empátiát gyakorló személy elfogadja a másikat ellentmondásosságával, tökéletlenségeivel együtt, és semmilyen körülmények közt sem él vissza a másik bizalmával, illetve a segített személy ily módon létrejövő kiszolgáltatottságával. (Természetesen senkitől sem várható el, hogy képes legyen elfogadni mindenkit. Ha segítőként azzal szembesülünk, hogy a kliens valamilyen oknál fogva nagyon ellenszenves számunkra és képtelennek érezzük magunkat arra, hogy együttérezzünk vele, hogy pozitív elfogadással viszonyuljunk hozzá, akkor a legetikusabb megoldás az, hogy ezt jelezzük a munkatársaink, vezetőnk felé, és átadjuk az „esetet” egy olyan munkatársunknak, aki képes az illetővel való együttérzésre és együttműködésre.)
Tehát az empátia már önmagában egy igen komplex készségegyüttes, s nélkülözhetetlen mindannyiunk számára.”