A magzatkori, születési traumák gyógyításának lehetőségei 1.

Az EMDR-terápia

Ahogy előző írásunkban már kifejtettük, mára elfogadott tudományos tény az, hogy az ember személyiségfejlődésének, a lelki – és érzelemvilágának kialakulása szempontjából a legfontosabb életszakasza az ún. perinatális időszak, azaz a fogantatás, a magzati kor, a születés ideje. A neurobiológiai kutatások kimutatták, hogy az alapvető testi-lelki reakcióink gyökerét ezek az élmények határozzák meg, „programozzák be”. Természetesen rendkívül nagy jelentősége van a kisgyermekkornak is, ami azt jelentheti, hogy egy súlyos válsághelyzetben fogant kis élet legjobb gyógyulási esélyei akkor vannak, ha a krízisterhes anyukája időben segítséget kapva, már örömmel, szeretettel, biztonságban hozhatja világra és gondozhatja babáját. Amennyiben ez valamilyen oknál fogva lehetetlen, az is nagyon jó esélyt adhat a csecsemő számára, ha a születés után őt örömmel, szeretettel fogadó családhoz kerül, legyen szó rokonról, örökbefogadó vagy nevelő szülőkről. Fontos látnunk és értenünk azt is, hogy ebben az időszakban a kicsik nem értelem útján tanulják az érzelmeket, viszonyulásokat, hanem sokkal mélyebb, alapvetőbb, mondhatni „sejtszinten” gyűjtik be, tárolják és használják a kapott és átélt érzelmi –, és viselkedésmintákat. Ez azt is jelenti, hogy az ekkor megélt traumák nagyrészt tudattalanul vésődnek be, és mivel alapélményként vannak jelen, ezért a következményeik mélyebben és tartósabban épülnek be a személyiségbe. A trauma, mint sérülés sajátja, hogy igazából nem lehet egészségesen, harmonikusan integrálni a személyiségbe, ezért általában valamilyen módon elnyomni, hárítani igyekszünk őket. Mivel a traumatikus élmények minden esetben fenyegetést, veszélyt jelentenek, ami félelmet, rettegést, tehetetlenségérzetet, sőt sokszor szégyent vált ki, ha tartósan jelen vannak, akkor a személyiség egészét eluralják ezek a negatív érzések. Az elnyomni kívánt érzések, reakciók folytonosan vissza-visszatérnek, gyakran újra- és újra beindítva a traumatikus emlékeket. Állandó feszültséget jelent, hogy se kitörölni, se kezelni nem vagyunk képesek ezeket az élményeket, viszonyulásokat, ezért gyakorlatilag meghatározzák a világszemléletünket, az életről, magunkról alkotott meggyőződéseinket, és a többi emberhez fűződő kapcsolatainkat. A gyerekkori ismétlődő traumák problematikája mindezeken túl, hogy nemcsak a látványos, jól beazonosítható, kívülről is feltűnő negatív szülői viselkedések, magatartásformák húzódhatnak meg a hátterében, hanem olyan külső szemmel nehezen megragadható viszonyulások, mint amikor például az egyébként társadalmilag magas státuszú, elismert és köztiszteletben álló szülő egyszerűen rideg és érzelmileg elérhetetlen a gyermeke számára. Az ilyen nevelési környezetben élő gyerekek magukra maradnak az érzelmi igényeikkel, szükségeikkel, és még csak jó mintákat sem kapnak az érzelmeik kezeléséhez, szabályozásához, a velük való megküzdéshez. A gyerekeknek nem csak fizikai ellátásra, gondozásra van elemi szükségük, hanem arra is, hogy a gondozójuk segítsen nekik érzelmileg a külső és belső élményeiket feldolgozni, összerendezni, azaz integrálni.

A jó hír az, hogy ezt az elrontott vagy elmulasztott szülői működést, funkciót lehetséges a későbbiekben feldolgozni és felülírni. A traumaterápiás módszerek célja pont az, hogy ebben segítsenek. Alapvető metódus, hogy a traumaterápiák mindegyike három szakasszal, szakaszban dolgozik. Az első szakaszt stabilizációs szakasznak nevezzük, ami azt jelenti, hogy először is meg kell teremteni azt a biztonságos stabil lelkiállapotot, amelyben alkalmassá válik a személy a probléma mélyebb feltárására. Csak ezután jöhet a második szakasz, amelyben a szembesülés, a traumával való konfrontáció történik meg. Ezt követi a harmadik, ún. integrációs szakasz, amelyben a feltárt traumák feldolgozásra kerülnek, és új pozitív megküzdési stratégiák, problémamegoldó technikák sajátíthatók el. Az egyéni terápiák tervezésekor mindig érdemes figyelembe venni, hogy nagyon egyedi minden eset, ezért a terápiás szakaszok hossza is ennek fényében fog alakulni. Van olyan például, hogy valakinek szinte már nincs is szüksége a stabilizációs szakaszra, hiszen amikor a terápiára jelentkezett, már maga a terápia mellett való döntés  is ennek az előkészítő munkának a következménye, eredménye. De előfordulhat az is, hogy akár évekig is elhúzódhat ez a kezdeti terápiás időszak! A szakemberek szerint akkor érdemes belevágnunk a traumaterápiás munkába, amikor az aktuális élet, életidőszak problémai egyértelműen összefüggésben állnak és működnek a korábban elszenvedett traumáinkkal. Az is igaz, hogy egy jó terapeuta mindig rendelkezik „mozgósítható” trauma-szemlélettel, azaz lehetséges alternatívaként számol minden hozott probléma esetében azzal, hogy az valamilyen traumatikus életeseménnyel, élménnyel áll összefüggésben. Sajnos még ebben az esetben – illetve nagyon mélyen gyökerező traumák esetében is, és a magzati korban átéltek abszolút ebbe a kategóriába sorolhatók – is elképzelhető, hogy a terapeutának meg kell elégednie az aktuális tünetek enyhítésével, mert nincsen másra mód, elég idő, vagy akár motiváció a páciens részéről. Ez utóbbi is érthető, hiszen nagyon nagy félelem, ellenállás alakul ki az érintett személyekben a traumáikkal való közvetlen szembesülés, a „sebek feltépésével” szemben. Habár alapelvként elmondható, hogy igazi gyógyulást, helyreállást, e sebek feltárása, kitisztítása alapozza meg, gyakori, hogy a kliens aktuális énereje, tűrőképessége, élethelyzete nem teszi lehetővé ezt, ezért már az is nagy eredménynek könyvelhető el, ha a mindennapi életét nehezítő, megkeserítő tünetek enyhülnek. A feltáró munkát a magzati korban, illetve születéskor átélt traumák azért is nagyon nehézzé teszik, mivel ez az időszak a verbális emlékezet, mondhatni az intellektusunk számára közvetlenül alig hozzáférhető. A magzati korban az élmények, tapasztalatok nem értelmi, fogalmi úton épülnek be a memóriába, hanem testi élmények, érzetek formájában raktározódnak. Maga a születésélmény is egy ilyen erőteljes stresszes, drámai esemény, amelynek a lenyomata megmarad az újszülöttben. Éppen ezért van döntő jelentősége annak is, hogy az egész világát jelentő személlyel, az anyával milyen kontaktusba kerülhet a baba.  Ha azonnali meleg, szeretetteljes fizikai kapcsolat következik a születés után, azaz érezheti az anya bőrét, ölelését, illatát, szívdobogását, hallhatja kedves hangját, akkor az ég bele az emlékezetébe, hogy minden oké, a külső világ ahová érkeztem bizalommal teli pozitív hely. De ha már a méhen belül sok stressz, fenyegetés (például abortuszkísérlet, a várandós anya bántalmazása…stb.) érte és a születéskor is csak a hideg, ijesztő, fémes hangok, érintések fogadják, akkor az lesz az alapélménye, hogy a világ, az élet fenyegető, fájdalmat okozó veszélyes valami. Ezek a tapasztalatok és a rájuk adott reakciók alakíthatják ki az egész élete során működő viszonyulásait, alapbeállítódását. Az ekkor adott reakciók képezhetik majd élete során azt az alapvető reakció-válaszkészletét, amelyet az élethelyzeteiben rendre használni fog. Éppen ezért nagyon fontos, hogy a születéskor ne történjen meg legalább a korai szeparáció, hogy az újszülött azonnal meleg, szerető kapcsolódást élhessen meg. Ez azt jelenti, hogy krízisterhesség esetén – ha például a várandós anya úgy dönt lemond a gyermekéről és örökbe adja –  a születéskor azonnal az örökbefogadó szülők karjába, mellkasára fektessék a kicsit, hogy megélhesse az ún. aranyórákat, a gondozójához való szeretetteljes biztonságos kapcsolódás élményét! Nagyon jó hír, hogy a születés közbeni traumák egyébként is jól oldhatók a gondozó törődő jelenlétén és kapcsolódáson túl speciális masszázsokkal és játékos gyakorlatokkal is. Ez azért is fontos, mert a születés körüli traumák – például a szülőcsatornában való elakadások, beszorulások – rendkívül sok félelmet, szorongást, haragot ültethetnek el a babában.

A születésélmény feldolgozását már akár néhány napos önismereti „saját élmény” csoportfoglalkozáson is hatékonyan el lehet végezni. Ezeken az alkalmakon olyan témákat, területeket járnak körül, mint az érintés, a kötődés, a határok, az elengedés-veszteség, a változás, a félelem helyett szeretet. A program szakmai kidolgozója az előző cikkünkben említett és idézett Orosz Katalin klinikai szakpszichológus és transzperszonális terapeuta. Katalin és munkatársai a Perinatus Alapítvány keretében végzik a születésélményeket feldolgozó terápiás munkájukat.

Nagyon komoly hatékonyságot és sikereket mutat fel a traumafeldolgozásban – többek közt az Amerikai Pszichiátriai Társaság szerint is – az EMDR (Eye Movement Desensitization Reprocessing) terápia, amely dr. Francine Shapiro nevéhez fűződik.
Az EMDR terápia központi részét egy olyan belső asszociációs folyamat képezi, amelyet irányított szemmozgásokkal kísér a páciens. A szemmozgások egyrészt megnyugtató hatásúak, másrészt az ember által önkéntelenül használt hárításokat is feloldja. Ezek az automatikus, „ösztönös” hárítások nagyon tipikus, alapvető traumatünetek, és általában a legkomolyabb akadályokat képezik a traumák feldolgozásában.  Az EMDR terápiában a terapeuták eleve traumaszemlélettel közelítik meg a páciensek panaszait, arra figyelve, hogy ezek az aktuális tünetek összefüggésben állhatnak-e a hajdani, például a magzatkori és születési traumákkal. Természetesen ebben a terápiás folyamatban is szükséges a probléma feltérképezése, kikutatása mellett a stabilizációs szakaszt beiktatni a feldolgozás előtt! Mivel az életben ritkán találunk egyszerű képleteket, a komplex traumák feldolgozásában gyakran ezek a fázisok egyéni ritmusban váltakozhatnak, tehát már a feldolgozó fázisba is szükséges lehet egy-egy stabilizációs ülést tartani a pácienssel. A klasszikus eleme a terápiának, hogy a terapeuta a páciens asszociációs folyamatait inspirálja és irányítja, de az EMDR- terápiában ezeket az asszociációkat jobbra-balra szemmozgásokkal kísérik, aminek a lényege a váltott agyféltekei stimuláció. Ez elsőre talán nagyon furcsának tűnik, de a szemmozgásoknak igen komoly deszenzitizáló hatásuk van, azaz hatékonyan csökkentik a stresszt, a nyomást, a páciens szenvedését. Mivel a szemmozgások kivitelezése, az erre való koncentrálás eltereli a figyelmet, ezért a terápia során sikeresen fel tudják oldani az elhárításokat, így felszínre kerülhetnek a lefojtott, a tudattalanba száműzött traumatikus tartalmak, élmények is.  A régi, esetleg közvetlenül a kezdeteknél „befagyott” emlékek előhívásakor viszont kockázatot jelenthet az, hogy a valódi feldolgozás helyett egyszerű újbóli átélés történik, és a kliens újratraumatizálódik. Emiatt az opció miatt  elengedhetetlen, hogy a  terápiát csak alaposan kiképzett, a módszertanban igen jártas terapeuták végezzék! Ha tudatos, szakavatott irányítás alatt hívódnak elő ezek a traumaemlékek, ha az „akkor” és a „most” egyszerre van jelen, akkor esély nyílik az élmények integrálására. Az EMDR-terápiában adaptív hálózatnak nevezik ezt az integrációs folyamatot. Gondoljunk bele, ilyen terápiás munka nélkül a traumaemlékek nem jelentés-, hanem inger-vezérelten tárolódnak, és nem tudjuk őket akaratlagosan, tudatosan előhívni. Így nem történhet meg az élmények összefüggő történetté fűzése, ami a feldolgozás, az integrálás elengedhetetlen feltétele, módszere.

Rendkívül fontos megértenünk tehát azt, hogy a traumák – főként a mélyen és a személyiségfejlődést alapjaiban meghatározó korai traumák – lélektani hatásai, tünetei, pszichoterápia nélkül nem oldhatók meg!