A „harmóniára-összhangra” való törekvésünk árnyoldala, az önigazolási kényszer… azaz a kognitív disszonancia zavarba ejtő jelensége

Olyan heteket élünk, amikor a mindennapi rutinjaink, biztonságérzetünk komoly támadásnak van kitéve, az általános, az egész világot sújtó válsághelyzet okán. Mivel a koronavírus járvány – úgy tűnik – nem csak a megszokott életvezetésünket, de az egész világra vonatkozó tudásunkat, paradigmáinkat is sok tekintetben átírni látszik, különösen aktuális beszélnünk a szociálpszichológia egyik izgalmas és kikerülhetetlen témájáról, az ún. kognitív disszonanciáról…

A Leon Festinger amerikai szociálpszichológus nevéhez fűződő fogalom, illetve alapelmélet szerint, amikor az ember olyan tapasztalattal, információval találkozik, ami ellentmond a megszokott nézeteinek, elképzeléseinek, akkor rendszerint belső feszültséget, disszonanciát él meg. A disszonancia szorongáskeltő állapot, ezért erőteljes késztetésünk van annak a feloldására, megszüntetésére. A megoldás ilyenkor igen gyakran valamilyen önigazolási, öncsalási mechanizmus, amivel azt igyekszünk elérni, hogy az eredeti elveinktől, vélt tudásunktól, és nem utolsósorban önképünktől eltérő helyzetre megnyugtató magyarázatot találjunk, gyártsunk.
Nem meglepő, hogy e késztetés alapja az, hogy mindannyian hajlamosak vagyunk önmagunkat lényegileg jónak és racionálisnak megítélni. Ezt a pozitív sztereotípiát rendszerint kiterjesztjük a hozzánk hasonlók csoportjára is.
Az ilyen alapvető képzetek, előítéletek határozzák meg az ún. attitűdjeinket, azaz az értékítéleteinket, döntéseinket, viselkedésünket meghatározó és irányító viszonyulásainkat.
Mivel ezek az attitűdök, nézetek teremtenek a világunkban rendezettséget, tájékozódási és működési biztonságot, ezért rendkívül erős a hozzájuk való ragaszkodásunk, és jellemzően krízisként éljük meg a megzavarásukat.
Természetesen a filozófia is magyarázni kívánja az általános társadalom-lélektani jelenséget, és azt állítja, hogy lényegi mozgatórugónk az örömélményre való törekvés és a fájdalmak elkerülésére való orientáció. Ebből adódóan folyamatosan az egyensúlyérzet felé igyekszünk, és minimalizálni próbáljuk a bizonytalanságot, és ellentmondást tartalmazó élményeket. Ez ugyebár teljesen érthető, sőt pozitív orientáció – mondhatja bármelyikünk – de mi történik akkor, amikor a világunkba olyan hatások, impulzusok, információk hatolnak be, amelyek felborítják ezt a kényes egyensúlyt?!

Minden jel arra mutat, hogy ilyenfajta „támadások” esetén számos olyan magyarázó – kompenzáló mechanizmussal szoktunk élni, amelyek racionalitása, igazságtartalma, érvényessége számos ponton megkérdőjelezhető…

Ilyen „módszerünk” például az összhang újrateremtésére, a helyzet, a viselkedésünk, döntéseink átértékelése, újraértékelése. Ez a stratégia többesélyes, hiszen lehet kimondottan konstruktív, amikor hajlandók vagyunk szembenézni a problematikus nézeteinkkel, viselkedésünkkel. Amennyiben a helyes, valós jelentéshez igazodunk, akkor ez fejlődést generálhat a személyiségünkben. Gondoljunk bele, hogy enélkül a nevelés, az oktatás nem érhetné el pozitív céljait… Ugyanakkor – ha az erősebb nyomás a negatívnak mondható elem részéről valósul meg – az átértékelés negatív változást is eredményezhet.
Egy másik módszerünk a védelmezés, amely során mentegető vagy éppen vádaskodó ideológiákat szoktunk gyártani. Nagyon fontos ezen a ponton megemlítenünk, hogy az olyan súlyos traumatikus hatású helyzetek közmegítélésében, mint amilyen például a családon belüli bántalmazás, nagyon erős késztetést élnek meg a kívülállók arra, hogy letagadják az erőszak tényét, elbagatellizálják a negatív következményeit, és végső soron az áldozat felelősségét hangsúlyozzák. Ezt a jelenséget hívja a szociálpszichológia áldozathibáztatásnak. A mélyén a külső „tanúk” önfelmentési törekvése húzódik meg, hiszen az erőszakkal való szembesüléskor, joggal merülhet fel bennük a saját felelősségünk kérdése. („Gyilkosok közt cinkos, aki néma…” – fogalmazta meg tökéletesen a probléma lényegét Radnóti Miklós költő.) Mivel a mentegető ideológia jobbára önmagunk vagy olyan személyek/csoportok irányába hat, akikkel azonosulunk, nagy rá az esély, hogy torz, irracionális, sőt akár a konkrét tényeknek ellentmondó lesz. Hasonló módszer a kétségbevonás is, amikor egészen egyszerűen tévesnek vagy hamisnak ítéljük azokat az információkat, véleményeket, magyarázatokat, amelyek nem egyeztethetőek össze a saját ideológiáinkkal, önképünkkel.

Láthatjuk tehát, hogy e módszerek mögött a legfontosabb motiváció az önigazolás, éppen ezért a realitásuk, helyességük igen gyakran kétséges. A társadalomkutatók szerint az összhangra törekvés olyan erős késztetés, hogy a személyközi kapcsolatok dinamikáját is nagyban ez határozza meg. A hízelkedéssel, előnyben részesítéssel, túlzott dicsérettel többnyire azt szeretnénk elérni, hogy az azzal „kitüntetett” személy hasonlóakkal viszonozza azt. Az sem meglepő, hogy a propaganda miért él előszeretettel a rágalmazással, az ún. karaktergyilkosság módszereivel.

Ellentmondásmentességre törekszünk tehát a világ-, és önképünkben, hiszen szeretnénk jónak, kompetensnek (tájékozottnak, erkölcsösnek, sikeresnek, elismertnek…stb.) érezni magunkat.
Ez a vágyunk, ambíciónk olyan erős és lényegi, hogy beteljesítése, megóvása érdekében hajlandók vagyunk akár önmagunknak is ellentmondani, különösen akkor, amikor érzékeny, komoly következményekkel járó döntési helyzetekbe kerülünk, kényszerülünk.
Amikor például az egyébként egyformán vonzó, eredetileg pozitívnak ítélt alternatívák közt kell választanunk, akkor a disszonancia annál nagyobb, minél vonzóbb az elvetett alternatíva, minél több a választási lehetőség, minél nagyobb a különbség az alternatívák közt, minél nagyobb a választás tétje! Ilyenkor általában a következő stratégiák közül szoktunk választani: lehárítjuk a választást, a választott alternatívát felértékeljük (akár úgyis, hogy nem veszünk tudomást a negatívumairól), míg a nem választottat leértékeljük. A reklámpszichológia, a marketingkutatások számos esetben érték tetten ezeket a megoldásokat.
Amennyiben viszont negatív alternatívák közt kell választanunk – ez leginkább a kényszerhelyzetekben előálló helyzet – akkor a disszonancia annál nagyobb – nem meglepő módon –, minél rosszabb a választott alternatíva, minél kevesebb választási lehetőség áll fenn, minél jobban hasonlítanak egymásra az elvetett alternatívák, és minél nagyobb a választás tétje. Az ilyen szituációkban többnyire a következő megoldásokhoz nyúlunk: a választás kikényszerített voltára és a személyes szabadságunk hiányára hivatkozunk, illetve a választott alternatívát felértékeljük, negatív következményeit alábecsüljük.
Az előbbi stratégia átgondolásakor, érdemes megemlékeznünk az olyan a történelmi tapasztalatokról, mint például a Nürnberg-i per, amelyben számos felelősségre vont fasiszta tiszt, hivatalnok hivatkozott arra, hogy ő csupán „parancsot” teljesített…

Ez utóbbi példánál maradva kihagyhatatlan, hogy érintsük azt a disszonanciát okozó tipikus helyzetet is, amikor az egyén az önmaga által felállított értékekkel, elvekkel, önképpel szembeni viselkedését, döntéseit kívánja megmagyarázni, igazolni!
Minél nagyobb a szakadék, az ellentmondás a vallott nézetek, az ápolt énkép és a valós viselkedés, döntés között, annál erősebb a késztetés az önigazolásra. Ezekben az esetekben általában a lélektan által hárító mechanizmusoknak nevezett technikák hosszú sorával igyekszünk radikálisan torzítani a valóságészlelésünket és értelmezésünket, legfőképpen önmagunk megítélésére vonatkozóan.

Lehetetlen nem szembesülnünk azzal, hogy milyen kognitív disszonancia helyzetet, pszichés feszültséget teremt jellemzően a nem várt terhesség, a válságvárandósság. Amikor a krízisterhes kismama döntési helyzetbe kerül, akkor tudnunk kell – segítőként – hogy nagyon erős belső feszültséget élhet meg, amelyben mind az önképe, mind a jövőképe komoly válságba kerül.
Amikor például – ahogy arról a poszt-abortusz szindrómáról szóló cikkünkben már beszéltünk – az abortusz alternatíváját szorgalmazók a pár hetes magzatot következetesen „szövetcsomónak” nevezik, akkor azt a tényt igyekszenek figyelmen kívül hagyni, letagadni, hogy igazából egy fejlődő, minden ízében valóságos emberi lényről van szó, akinek a méhből való „eltávolítása” nem egy egészségügyi beavatkozás, hanem gyilkosság…