A helikopter-, a drón-, és a fűnyíró szülők problematikája

Kevesen tudják, de csak az utóbbi 250 évben kezelik a mai fogalmak szerint „gyermekként” a gyerekeket. Még az iparosodás idején is emberjogi harcot kellett azért vívni, hogy a kisgyermekeknek ne kelljen kemény, egészségtelen, fizikai munkát végezniük napi akár 10 órában is. Sajnálatos módon az ENSZ gyermekjogi irányelvei ellenére még a harmadik világban most is működik a gyermek-rabszolgamunka, és számos olyan élethelyzet, ami felnőtt emberek számára is igen megterhelő. Tehát a történelem túlnyomó részben a gyerekeket „apró felnőttekként” kezelték és nem sokat tudtak a fejlődéslélektani jellegzetességeikről és ebből következő gondozási-nevelési igényeikről.

Modern korunkban e téren a kultúránk 180 fokos fordulatot vett és a rengeteg pozitív hatása, következménye mellett mára már sajnos megtapasztalható, tetten érhető a másik véglet is.

A helikopter – drón – fűnyíró szülők rendkívül elkötelezett, viszont túlgondoskodó szülők. Többségében igen intelligens, magasan iskolázott és komoly társadalmi-gazdasági presztízzsel bíró emberek.  Mivel tudják mekkora versengés van a világban, mindent meg szeretnének adni a gyerekeiknek ahhoz, hogy azok jó lehetőségekhez jussanak az érvényesülés terén. A gond az, hogy a túlvédő, kontrolláló magatartásuk komoly károkat okoznak – a legjobb szándék mellett is – a gyermekeik személyiségében.

Azok a gyermekek, akiknek minden akadály, nehézség el van takarítva az útjukból, sosem kell egyedül megküzdeniük a kihívásokkal, a problémákkal, konfliktusokkal, akiknek sosem kell viselniük a tetteik következményeit, sajnálatos módon gyakran passzív, erőtlen, dependens, öngondoskodásra képtelen emberekké válnak.

A Mary Washington Egyetem kutatói szerint, a helikopterszülőség következményeként a fiatal felnőtt gyerekek szorongóbbakká, depresszióra, szerhasználatra hajlamosabbakká válnak, igen alacsony autonómiával, szociális kompetenciákkal rendelkeznek.

Mivel a frusztrációtűrő képességük is roppant gyenge, ezért nagyon könnyen kompenzálnak alkohollal, vagy más „önkényeztető” eszközökkel a legkisebb stressz esetén is.

Igen gyakori, hogy habár mindent megtesznek a szülők azért, hogy „vattába csomagolják” a gyermekeiket, tehát hogy mindennemű krízistől megóvják őket, a túlféltő szeretetet mégis sokszor használják egyfajta manipulatív nevelési eszközként is velük szemben. Az ilyen esetekben azt tapasztalja meg a gyermek „alapélményként”, hogy a nem önmagáért szerethető és szeretett, csak ha megfelel a szülői elvárásoknak, kontrollnak, teljesítménykényszernek.

De nézzük csak végig milyen káros hatások várhatóak, ha túlgondoskodó, túlkontrolláló szülőként neveljük a gyermekeinket:

Önállótlan, öngondoskodásra képtelen felnőttekké válhatnak. Ebből adódóan nem fejlődik ki a problémamegoldó és a konfliktuskezelő képessége. Ennek okán nemcsak a társas kapcsolataiban lesznek komoly problémák, de a munkatevékenységei- munkateljesítménye terén is.

Az egyik legnagyobb probléma, hogy az érettséghez elengedhetetlen felelősségérzete, felelősségvállalási képessége sem alakul ki. Nem szükséges külön magyaráznunk, mindez milyen hatással lesz a döntéseire, cselekedeteire.

Egy 2014-es kutatás szerint a helikopterszülőkkel rendelkező fiatalok énhatékonysága volt a leggyengébb. A súlyos önértékelési válság az élet minden területén kudarcokat, kimondottan destruktív hárító/kompenzáló mechanizmusokat lendít mozgásba.

Habár minden gyermeklélektani, nevelési szakember hangsúlyozza, mennyire káros ez a fajta szülői attitűd, a tapasztalat azt mutatja, hogy egy erősödő tendencia érhető tetten. A fűnyíró szülők nemcsak minden akadályt elgördítenek a gyermekeik útjából, de akár helyettük megcsinálják a házi feladatot, évfolyamdolgozatot is.

Az emberi természet szereti ha kímélik, de az ilyen fokú túlvédés a lehető legrosszabbat hozza ki belőle, valóságosan életképtelenné teszi.

Gondoljuk végig felelősen és önkritikusan szülőként, hogy habár a szeretet okán arra van erős késztetésünk, hogy megvédjük a gyermekeinket minden fájdalomtól, stressztől, kudarctól, mégis akkor tesszük a legjobbat, ha védőhálóval, de engedjük, hogy koruknak, fejlettségüknek, személyiségüknek megfelelő módon és szinten ők maguk oldják meg a problémáikat, kezeljék a konfliktusaikat, birkózzanak meg a feladataikkal. Engedjük meg nekik, hogy szembesüljenek a tetteik következményeivel és viseljék azt. Hagyjunk teret arra, hogy ők maguk fedezzék fel a világot, önmagukat, saját motivációikat, érdeklődésüket, határaikat. Támogassuk őket a küzdelmeikben, de ne harcoljuk meg helyettük a harcaikat…

Nem egészséges, ha az a célunk, hogy felnőtt korukban is tőlünk függjenek, ne legyenek képesek az önálló életvezetésre, öngondoskodásra.

Ha kicsit meghosszabbítjuk az idővonalat, az is látható, hogy idős korban kimondottan tragikus lehet, hogy még mindig nekünk kell támogatni, eltartani a gyerekeinket (akár az egész családjukkal együtt, ha egyáltalán képesekké válnak párkapcsolatra, gyermekvállalásra…). (A Pán Péter szindrómáról már korábban írtunk…)

Ne kíméljük tehát meg az élet keményebb, „nyersebb” élményeitől minden áron a gyermekeinket, mindig adjunk teret arra, hogy szabadon felfedezhessen, kipróbálhasson, küzdhessen. A közben szerzett sérelmek is nagyon konstruktív hatással bírnak, ne megspórolni segítsünk nekik, hanem abban, hogy azokat minél produktívabban, hatékonyabban legyenek képesek feldolgozni!

Mindenki ismeri a régi – a nevelésben is optimális – bölcs tanácsot:

Ne halat adj, hanem hálót!  Úgyis mondhatnánk, ne a megoldást add oda neki a „semmiért egészen”, hanem tanítsd, támogasd abban, hogy ő maga legyen képes megoldani a problémáit, és kihalászni a halait…