A verbális bántalmazás

A szóbeli agresszió, a beszéddel-beszédben való bántás gyakorlatilag átszövi az életünket, a mindennapjainkat. A kommunikációnk minőségét nagyban meghatározza a kultúránk, a szocializációnk, a társas közegünk, környezetünk. Mivel ma elmondható, hogy a kultúrát leginkább a média képviseli – évek óta kutatások sorozata bizonyítja, hogy a fiatal generációk világszemléletét, értékrendjét elsősorban a tömegkommunikáció, a világháló határozza meg, alakítja ki, nem a szülők generációjának személyes példája. A tömegkommunikáció viszont ontja magából már-már egyfajta „trendi” normaként a verbális agresszió számos megnyilvánulását. A különböző közösségi platformokon a kommentek komoly hányada tartalmaz becsmérlő, indulatos a másikat megalázó, leminősítő hangokat. A professzionális médiakommunikátorok körében sem ritka az arrogancia. Brené Brown társadalomkutató szerint a védekezés egyik formája az is, hogy nem tűrjük a magunkétól eltérő véleményeket, nem folytatunk érett vitákat, helyette inkább csak vádolunk és erőszakosan leszóljuk a másikat, a másik véleményét. A probléma igen összetett, hiszen a durvaság és a manipuláció elterjedése nem jelenti azt, hogy egyúttal őszintén és egyenesen merünk egymással konfrontálni konfliktusok esetén. Az agresszív és az asszertív kommunikáció valójában ellentétes, hiszen a célja, a szándéka élesen különbözik egymástól. Míg a verbális agresszió mindig manipulatív szándékú, általában a másik fél megbántása, dominálása, valamilyen módon való leuralása motiválja, addig az asszertíven kommunikáló fél tiszteli és értékeli a másik fél személyét, emberi méltóságát és az együttműködés, a megegyezés, a nyílt meggyőzés szándéka vezeti. Éppen ezért nem árulunk el nagy titkot azzal, ha máris jelezzük, a verbális agresszió ellen a legjobban és legkonstruktívabban asszertív kommunikációval tudunk küzdeni!

Nézzük át vázlatosan a leggyakoribb módjait a verbális bántalmazásnak, hiszen míg a nyílt, erőteljes kommunikáció sem feltétlen jelent erőszakot és bántalmazást, addig simulékonyan, udvariasan is mélyen meg lehet sérteni egy másik ember méltóságát, és sebet lehet ejteni „mézédes szavakkal” is az önbecsülésén! Ugyanakkor fontos meglátnunk a destruktív kommunikáció mögött azt is, hogy az így kommunikáló fél „dominanciavételi” szándéka mögött valójában a saját megoldatlan vagy feldolgozatlan problémái, sérelmei húzódnak meg, tehát nem ritka, hogy a szóban bántalmazó fél maga sincs tisztában, azaz maga előtt is rejti romboló viselkedésének valódi mozgatórugóit…

A folyamatos ellenkezés nem csak megakasztja a kommunikációt, de fokozatosan elbizonytalanítja a másik felet saját magában. Azzal semmi probléma nincsen, amikor valaki a mienkétől eltérő véleménnyel rendelkezik, de az már gyanús, ha megkérdőjelezi a véleményünkhöz, meglátásainkhoz, élményeinkhez való jogot, azaz elvitatja, azok valóságát. Ez a fajta ellenkezés azt üzeni a másiknak, hogy nem beszámítható, nem kompetens a saját érzései, gondolatai tekintetében, azaz alkalmatlanság érzetet kelt benne. Nem szükséges ragoznunk ez a viselkedés mennyire aláássa a másik ember önbecsülését.
Még sértőbb ez a magatartás, ha a megkérdőjelezés leértékelő, lebecsülő megjegyzésekkel, értékítéletekkel kombinálódik. A leértékelés különösen fájdalmas és alattomos tud lenni, amikor a „bántalmazó” viccbe csomagolja, a megalázó ítéletet humorral tálalja. Ebben az esetben – ha a másik megbántódik, akkor máris rá lehet pirítani, hogy nincsen humorérzéke, nem érti a viccet, ő a túlérzékeny, a sértődékeny, azaz ő a hibás azért, ha a megalázó kommunikációtól megbántódik.
A fentiekhez hasonló a lekicsinylés és a bagatellizálás, amivel megint csak negatív értékítéletet közvetítünk a másik érzéseiről, gondolatairól, élményeiről, teljesítményéről, végső soron a személyéről. Ezek a bántó kommunikációs formák általában kombinálódnak egymással, hiszen a bántó viccelődés általában lekicsinylő gúnyolódó felhanggal szokott történni.
A leértékelés könnyen átmehet hibáztatásba, kritikába, ahogy az ellenkezés vádaskodásba. Fontos hangsúlyoznunk, hogy az emberi kapcsolatok természetes és hasznos velejárói a konfliktusok, a véleménykülönbségek és az ezek megoldására szolgáló viták, azaz létezik megfelelő, szeretet- és tiszteletteljes módja is annak, hogy az esetleges kritikáinkat megfogalmazzuk embertársaink számára!
A kritizálás, hibáztatás romboló formái azonban sosem arra irányulnak, hogy a másik ember, illetve a kapcsolat épüljön, javuljon, hanem arra, hogy a másik embert „magunk alá nyomva” kiszolgáltatottá, sebezhetővé tegyük, és így manipulatív módon szerezzünk érvényt az érdekeinknek, akaratunknak. Lényeges azt is megjegyeznünk, hogy az így „érvényesített” érdekek, szándékok a legritkább esetben jogosak, azaz korrekt módon nem is képviselhetők…
A hibáztatásnak egy különösen bántó formája, amikor magáért a bántalmazó magatartásért is az áldozatot hibáztatják. Rendkívül gyakori, sajnos sokszor a külvilág, a környezet is kiszolgálja ezt, mivel sokkal könnyebb az áldozatot hibáztatni, mint a bántalmazót, hiszen ellenkező esetben felmerül a felelősség kérdése, azaz miért nem védték meg a „tanúk” a bántalmazottat…
Általában a közösségi pszichoterrorban is működik ez a mechanizmus. Az ilyen jellegű bántalmazás is a legtöbbször a kommunikációban zajlik le, és leggyakrabban a „csúfolásban”, a megszégyenítő, „viccelődő”, leértékelő minősítésben nyilvánul meg.
Fontos még említést tennünk olyan bántalmazói „eszközökről”, amelyek sokszor rejtettek, manipulatívak és nem a nyílt erőszakban nyilvánulnak meg, mégis rendkívül sértők, fájdalmasak tudnak lenni. Ilyen eszközök az ún. szelektív beszéd formák, amikkel szintén alá lehet ásni a másik ember önbecsülését. Már maga a szelektív figyelem, figyelmetlenség is ilyen, amikor azt üzenjük a partnernek, hogy a személye, a mondanivalója nem fontos, nem értékes, nem érdemel erőfeszítést. Ha ezen felül értetlenkedéssel kezeljük a mondanivalóját, illetve ködösítünk, terelünk, azzal nagy tiszteletlenséget közvetítünk a társunk felé folyamatosan elbizonytalanítva őt.
Gondoljunk bele, amikor lényegét tekintve bojkottáljuk a kommunikációs partner közlési szándékát, azzal azt közvetítjük, hogy sem a személye nem elfogadott és fontos, sem a mondanivalója. Ez az „üzenet” annyira húsba vájó, hogy szinte azonnal szorongást, elvetettséget, vagy egyenesen dühöt, indulatot vált ki a másik emberből. Az utóbbi esetben könnyen elérheti azt is a manipulátor, hogy a jogos indulatait esetleg nyíltan kifejező áldozatát állítsa be agresszornak. Ezt a szituációt csak továbbfeszítheti az, ha a bántalmazó az értetlenséget felerősítve, színlelet ártatlansággal a konfliktust teljesen a megbántott fél „nyakába varrja”, meggyanúsítva azzal, hogy a feszültséget az ő rossz szándéka, félreértése, gyanakvása okozta. Ebben az esetben az áldozat duplán is rosszul érezhet magát, hiszen még azért is ő válik nevetségessé, hogy érzékenyen reagált a rejtett sértésre.  Ilyenkor a legrombolóbb hosszú távú hatást az okozza, hogy az áldozat valóban elbizonytalanodhat önmaga „józan ítélőképességében” és elhiheti, hogy vele van a baj, ő értette félre a manipulátor viselkedését. Amikor ez megtörténik, akkor az áldozat integritása sérül meg, vagyis nagyon meggyengül az én-ereje, az önértékelése, ezért a későbbiekben még inkább manipulálhatóvá válik.
Végül de nem utolsósorban meg szükséges említenünk egy olyan formát, ami passzívnak tűnhet, mégis képes komolyan kikezdeni a bizalmat éppen ezért rendkívül bántó. Az is bántalmazó kommunikáció, ha titkolózunk a másik elől, ha lényeges információkat, viszonyulást hallgatunk el a másik elől. Gondoljunk bele, közösségi szinten is mekkora fájdalmat tud okozni, amikor az érintett személy számára kiderül egy fájdalmas tény vagy pletyka, amiről a teljes közösség tudott, de gondosan eltitkolták előle. (Ilyen tipikus helyzet, amikor egy pár baráti köre tud az egyik fél házasságtöréséről, de „cinkosként” részt vesznek a megcsalt fél előtti titkolózásban…)

A szóbeli bántalmazás tehát nagyon körmönfont, alattomos, azaz manipulatív tud lenni, nem mindig könnyű tetten érni, hiszen a legtöbb formája nem nyíltan agresszív! Éppen ezért a legfontosabb alapelv a felszámolásában a tiszta, nyílt és egyenes beszéd, azaz az asszertív kommunikáció.

Az asszertív kommunikáció jellegzetességeivel és eszközeivel egy későbbi írásunkban külön fogunk foglalkozni…