A poszt-abortusz szindróma, avagy a letagadott tagadás és a gyásztalan gyász

„Hang hallatszott Rámában: sírás-rívás és sok keserves jajgatás. Ráhel siratta az ő fiait, és nem akart megvigasztaltatni, mert nincsenek.” (Máté 2:18)

Habár az ún. PAS tünetegyüttes világszerte kutatott és sok ezres, sőt milliós számú esettel bizonyított orvosi és pszichológiai jelenség, korunk ultraliberális „paradigmaváltása” révén már a puszta létét is megkérdőjelezik. E fájdalmas hárításból, tagadásból fakadó lélektani problémával küzdő nők tehát manapság akár azzal is szembesülhetnek, hogy megtagadják tőlük a fájdalom és egyúttal a segítség iránti igényük jogát is…

Az Áldott Teher Alapítvány titkárával – Hegedűsné Erzsébettel – beszélgettünk a válságterhes, illetve az abortuszon átesett nők segítésében szerzett több évtizedes tapasztalatairól.

Arra a felvetésemre, hogy új fejleményként magának a szindrómának a létét kezdték el vitatni, megkérdőjelezve mind a kutatók által dokumentált számtalan esetet, mind azoknak a szakembereknek (orvosok, klinikai pszichológusok) a szakvéleményét, akik sok nőt segítettek át szenvedésükön, Erzsébet már sorolja is a szindróma tüneteit.

– Marie Simon, a Würzburgi egyetem klinikus szakembere szerint háromból kettő nőnek az abortusz után hosszú ideig tartó lelkiismeret-furdalása, bűntudata és depressziója van. A lelki tünetek mellett számos pszichoszomatikus tünet is előfordul, gyakori a migrén, a szívritmuszavar, a különböző emésztési rendellenességek. Az is jellemző, hogy zavarok támadnak a partnerkapcsolataikban, ami nem ritkán vezet elhidegüléshez, szexuális zavarokhoz. Az is általános jelenség, hogy eredetileg a párkapcsolat elvesztésétől való félelem motiválja a leginkább a nőket az abortuszra, de a kapcsolat az abortusz után mégis megromlik, a férfiak ilyenkor rendszerint azt várják el, hogy a nők gyorsan lépjenek túl az ügyön, felejtsék el és ne is essen róla többé szó. A kimondatlan fájdalom, veszteség – mondjuk ki közös bűn – viszont éket ver közéjük, az állandósult belső feszültség, konfliktus pedig jó eséllyel erőszakot szül. A nők ilyenkor gyakran úgy élik meg a bántalmazást, mint jogos büntetést és megadással el is tűrik. Mindezek együtt nagyon aláássák a nő önértékelését, méltóságát. Így hát, bár eredetileg azt gondolták, hogy a terhességgel előállt válságállapotot az abortusz egy gombnyomással meg fogja szüntetni, korántsem megkönnyebbülésben és felszabadulásban lesz részük a „beavatkozás” után…

– Feltűnt nekem, hogy következetesen „gyilkosságként” beszélsz az abortuszról. Ez ma nagyon bátor kijelentés, könnyen nevezhetik nem polkorrekt gyülőletbeszédnek…

– Így van, de az egész kérdésnek ez az egyik gyökere. Az abortuszt szeretné a világ egészségügyi beavatkozásként definiálni, terhesség megszakításról beszélnek, magzatelhajtásról, de nem mondják ki, hogy egy életről, egy emberről van szó, akitől az életét veszik el, vagyis megölik. Az abortusz körbe van véve hárítással, tagadással. Amikor nem hajlandók elismerni a magzatról, hogy valódi élet, hogy valóságos személy, amikor nem hajlandók az „eltávolítását” annak nevezni, ami, azaz gyilkosságnak, akkor igazolni próbálják a történetben szereplők az abortuszt. Lehetne hosszan sorolni az aprólékosan kidolgozott álérveket, amelyekkel szeretnék meg-, és kikerülni a tényt, hogy az abortusz nem más, mint egy teljesen valóságos emberi lény, méghozzá egy ártatlan és tökéletesen kiszolgáltatott emberi lény elpusztítása. Tudok olyan orvosról, aki sok száz abortusz elvégzése után, amikor oktatóvideó készült az „eljárásról” és felkérték, rá, hogy narrálja a folyamatot, akkor döbbent rá, hogy mennyire brutális, és hogy nem egy „szövetcsomó” eltávolítása történik meg.

– Ha lélektani szempontból vizsgáljuk, akkor jól sejtem, hogy a PAS tüneteinek egy jó része pont a folyamatos tagadás következménye?

– Pontosan így van. Egy élet szűnik meg, ami igazi veszteség. A veszteséget a lélek gyásszal dolgozza fel. Ha viszont tagadjuk, hogy haláleset történt, tagadjuk, hogy ez súlyos és visszafordíthatatlan veszteség, akkor tagadjuk, hárítjuk a gyászt is. Ez teljesen felőrli a lelket, mélységesen kimerít mentálisan. Amikor eljönnek hozzánk a nők azzal, hogy PAS-ban szenvednek és segítséget kérnek a feldolgozáshoz, a gyógyuláshoz, akkor azt szoktam mondani, hogy ez már ötven százalékos siker, hiszen a következményt már nem tagadják le.

– Ez azt jelenti, hogy az az abortuszon átesett hölgyek már úgy érkeznek az alapítványhoz, hogy szembenéztek az abortusz valódi súlyával, jelentésével?

– Korántsem. Az még többnyire csak nagy belső harcok árán történik meg. Amikor először mi mondjuk ki, általában nagyon érzékenyen reagálnak, felháborodnak és előhozzák sorra azokat az érveket, amikkel eddig is tagadták az abortusz valódi tartalmát. Visszatérő érv, hogyha ez tényleg gyilkosság lenne, akkor nem orvosok végeznék kórházakban. Borzasztóan groteszk helyzet, de korunkban, amikor minden olyan diagnosztikai technológia a rendelkezésünkre áll, amely egyértelműen bizonyítja, hogy a méhmagzatok élő emberkék, életjelenségeket mutatnak, próbálja a világ megmagyarázni, hogy az abortusz miért humanista személyiségjog. Döbbenetes, de jóléti szempontokra hivatkozva állítják azt, hogy az abortusz egyenesen a magzatok védelmében történik. Ilyen ideológiák veszik körül ködként a nőket, így komoly küzdelem eljuttatni őket a szembesülésig.

– Nehéz értelmeznem azt, hogy az érzelmi, életviteli, szociális válsághelyzet, ami az abortuszok indoklásában az elfogadott hivatkozás, az teljesen szubjektív és nem szükséges bizonyítani, elég ha kijelenti a terhes nő, hogy fennáll. Ha valóban van válsághelyzet, ami ellehetetleníti a gyermek felvállalását, azaz felnevelését, akkor miért nem kézenfekvő megoldási alternatíva az örökbe adás?

– Teljesen jogos a kérdés. Furcsa, de amikor az abortuszról van szó, akkor a magzat élő személy voltát tagadják le alapvetésben, de az örökbe adás felvetésénél, felháborodnak azon, hogy nem adnák oda a babájukat másnak… Én ilyenkor rá szoktam kérdezni, hogy most már baba, nemcsak egy szövetcsomó?! Mert az egész kérdés, dilemma tényleg azon alapul, hogy a méhmagzatot élő személynek, valódi babának tekintjük-e vagy sem.

– Órákat beszélgettünk ezekről a dilemmákról és nagyon sok konkrét gyakorlatról is meséltél, amit a poszt-abortusz szindrómás hölgyek terápiás csoportfoglalkozásain végzel el velük. Ezek közül számomra épp az volt a legmegrázóbb, amiben nemcsak babának nevezik az abortált magzataikat a nők, de a nevükön szólítják őket…

– Igen. Ezt a katartikus gyakorlatot az egyik Ukrajnában megrendezett szakmai konferencián tanultam. Amikor a babáknak nevet adunk, akkor végérvényesen kinyilvánítjuk, hogy valódi, egyedi személyiségek voltak. A névadás utat és teret ad annak, hogy bocsánatot kérhessenek tőlük, hogy kifejezhessék a szeretetüket, a megbánásukat és megélhessék a gyászukat.

– Hogy zajlik ez a gyakorlat?

– Előző nap kérem meg őket a névadásra… A gyakorlat napján egy kosárkában kis virágokat viszek be. A nők kis névjegyeket készítenek a babák neveivel. Minden kis névkártyához virágot teszünk és név szerint elbúcsúznak tőlük. Ezzel megadjuk a végtisztességet nekik. Ezután hófehér virágokat adunk a résztvevőknek és egy kis vendégségre hívjuk őket. Ez nem halotti tor, de mégis a gyász, a megbocsájtás fontos ünnepi momentuma. Elképesztő ereje van ennek a „rítusnak”, a teremben még rendszerint zokognak, a vendéglátáskor pedig már sokszor felszabadultan nevetnek.

– Erzsébet, mutattál nekem egy komplett PAS feldolgozó amerikai terápiás programkönyvet, ami kimondottan a bibliai értékrendre épít, és amit Ti is alkalmaztok…

– A LIFE International kiadványáról van szó, amit a Kiáltás az Életért Egyesület adott ki, és valóban minden egyes állítás közvetlenül a Biblia Igéire épül benne. Természetesen nálunk részt vehet a foglalkozáson olyan hölgy is, aki nem vallja magát hívőnek, vallásosnak, de óhatatlanul találkoznak a bibliai értékekkel, a megbocsájtással és Isten hihetetlen Kegyelmével is. Ez például abban is megnyilvánul, hogy amikor megtörténik a bűn, a gyilkosság elismerése, megvallása, a bocsánatkérés, akkor az tapasztaljuk, hogy nem követi elhúzódó gyász. Csodálatos, de meggyőződésem, hogy Isten csak azt kívánja tőlünk, hogy ismerjük el, ismerjük be a tetteinket, a bűnt, utána szinte azonnal leveszi rólunk a terhet, és valóságos szabadítást ad. Ha erre meg van a nyitottság – ez nem ritka – akkor örömmel elmondjuk a nem hívőként érkező hölgyekkel is a megtérő imát.

– Beszéltél korábban arról, hogy a tagadásban való élet „kificamítja” a lelket, hogy a PAS egyik legrombolóbb következménye, tünete a súlyos önértékelési válság, az öngyötrés. Lélektani közhely, hogy ilyen önképpel bíró emberek számára komoly gondot jelenthet az is, hogy erősen önelvetők, hajlamosak a folyamatos önkárhoztatásra. Ilyen formán nem lehet könnyű számukra hinni és bízni a megbocsájtásban…

– Bizony ez sarkalatos pont. Sokszor ütközünk bele abba, hogy a gyász, a gyógyulás legnagyobb akadálya az, hogy nem képesek megbocsájtani önmaguknak. Erre a problémára nekünk Isten Igéjében hívő embereknek viszont van egy tökéletes válaszunk: ha elfogadjuk, hogy Isten megbocsátott nekünk, kik vagyunk mi, hogy magunknak ne bocsássunk meg? Úgy is mondhatnánk, hogy a megbocsájtás nem az ő szívüknek, hanem Isten szívének a terhe, Isten pedig képes rá és el is akarja hordani azt.

Korunkban, amikor az egyre inkább trendi ultraliberalizmus egyben kulturális relativizmust is jelent, azaz kulturális szokásokra hivatkozva meg lehet kérdőjelezni alapvető erkölcsi értékek létjogosultságát, fel kell készülni a bibliai értékrenddel bíró embereknek arra, hogy kipellengérezik és nőellenesnek ítélik őket, amiért a krízisterhesek érdeke (jóléte, karrierje, párkapcsolata…stb.) ellen, az ő személyiségi jogaikat, saját testük feletti rendelkezési jogukat sértve ragaszkodnak ahhoz, hogy az abortuszt súlyos bűnnek, gyilkosságnak tartsák és nevezzék. Akár még azzal is érvelhetnek, hogy a pogány vallásokat valló kultúrákban teljesen természetes volt már az Ókorban is a magzatelhajtás, sőt a születés utáni abortusz intézménye is. Ki ne hallott volna a spártai Taigetoszról… Bibliaolvasó emberek tudják azt is, Izrael Istene hogyan óvta a Izrael népét azoktól a népektől, akik első szülötteiket élő égőáldozatul adták a Bálványisteneiknek. A kegyetlen szokás célja rendszerint a jólét, az anyagi áldások megnyerése volt. Nehéz nem észrevenni a párhuzamot, amikor is gyakran kimondottan jóléti okokra hivatkozva döntenek nők, férfiak, családok magzataik abortálásáról.

Isten viszont – a Biblia leszögezi – hogy a pogány embereknek is a szívébe véste a törvényeit, az Élet törvényét. Elgondolkodtató lehet azonban, a poszt-abortusz szindrómát tagadók számára is – Hérodotosz, ókori történetíró különös feljegyzése a spártai társadalomról… amely szerint, a nők ebben a katonaállamban – valamely rejtélyes oknál fogva – hatalmas arányban váltak idővel elmeháborodottakká…

Lőwy-Korponay Bereniké

Infobox:

Áldott Teher Alapítvány
www.valsagterhesseg.hu
valsagterhesseg@freemail.hu
Budapest: +36 70 225 2525
Kaposvár +36 30 409 9300

Kiáltás az Életért Egyesület
www.kialtasazeletert.org
info@terhessegkozpont.hu; info@kialtasazeletert.org
24 órás segélyvonal: +36 70 225 2525
+36 1 333 4440